Japán Prima Vista
2007 május 8. | Szerző: Corrradorra
Ismét visszatértem a blogra, mert ismét utazom.
Szóval…..Japán első látásra…
De leginkább azt lehetne mondani, hogy az “első nem igazán látásra”. Ugyanis a melegről alkotott véleményt át kell értékelni, vagy legalábbis más alapokra helyezni. Itt ugyanis a 25 fok sokkal többnek érződik, mint a budapesti 36 fok.
A./ amikor kilép az ember a légkondis helyiségből, akkor olyan érzése van, mintha egy aktatáskányi téglával jól orrbavágták volna,
B./ telemegy a tüdeje a jó forró levegővel és nem tud lélegezni, és kb. 2 percig csak áll és megpróbálja leküzdeni a légszomjat,
C./ pillanatok alatt teljesen vizesre izzadja magát,
D./ és ami a legérdekesebb: nem lát csak kb. 100 méterre, mert azután minden “ködbe” burkolózik, ami nem köd, hanem egyszerű vizpára, vizgőz, vagy akár nevezhetjük felhőnek is ami kb. térd magasságnál képződik és olyan 3-4 méter magasságig tart.
A vicces az, hogy nem csak nekem, de a fényképezőgépnek is aklimatizálódni kell, mert a lencse állandóan bepárásodik. A repülőtérről kilépve fantasztikus képeket sikerült késziteni a bepárásodott lencse belső oldaláról.
Hm…. A repülőtér:
Kb. hatszor olyan, mint Ferihegy 2 és csak a transzkontinentális járatokat fogadja. Viszont a szervezés és az utasok kezelése profi. A gépet elhagyván egészen addig, míg az ember beáll a megfelelő buszmegállóba, nem egészen 20 percbe telik.
Ezalatt az idő alatt a következők történnek: kirakják a csomagot a gépből, de még menet közben amikor a gép megközeliti a parkoló folyosót, majd az ember eljut az útlevélvizsgálatig, azon túljut, majd megkapja a csomagját, majd továbbmegy a vámvizsgálatra, ahol kérdéseket tesznek fel, leellenőrzik a repülőjegyét, kinyittatják a bőröndöt, leellenőrzik, majd kilép a váróba, ott tájékozódik, pénzt vált- amihez kitölt egy formanyomtatványt útlevélszámmal, repjegy számmal stb… majd megveszi a buszjegyét, és megkeresi a buszmegállót, és ott bejelentkezik a buszra.
NA EZ 20 PERC!!!
(Ferihegyen érkezéskor átlag 25 percet kell várni a csomagra…)
De ami a vámvizsgálat és a buszraszállás között volt az nem hiányzott. Nem csak azért, mert egy olyan 23 éves amerikai lányka mellett ültem aki 11 órán át beszélt, de semmi fogalma nem volt a világról. Nem várna el az ember sokat, de neki még a “continent” szó is üresen és érthetetlenül hangzott – tehát a Ford Fairlane filmet alapul véve: ” vele beszélgetni olyan volt, mint egy sajtreszelővel maszturbálni: érdekes, de alapvetően fájdalmas élmény”.
Szóval, a lényeg, hogy át kellett volna íratni a jegyem május 11-i indulásról 12-re. Akkor utazom ugyanis Pekingbe. Ez – az utazásszervező pesti lányka szerint- egy egyszerű feladat. Elméletben igen: csak oda kell menni a China Air pulthoz, és átíratni. Egyszerűűűűűű, mint a pofon!
Na, volt is belőle jó nagy maflás!
Gyakorlat emígy vet gátat ennek az akciónak:
1. Nincs olyan légitársaság, hogy China Air, de nekem egy olyan gépre van helyfoglalásom.
Olyan van, hogy Air China, vagy China Eastern, China Dragon, de Air China nincs.
2. Ezáltal pultjuk sincs.
3. Hogy a fenn említett 1. és 2. pont kiderüljön, ahhoz be kellett járni mindkét Narita terminált.
4. A terminalok között buszjárat ingázik 8 percenként, de csak óránként fér fel rá a földi halandó.
5. A terminalok 3 négyzetkilométernyi alapterülettel bírnak, tehát könnyen bejárhatóak és átláthatóak.
6. Különösen Pepsi-érzés mindezt megtenni nagy bőrönddel, és egy olyan kézitáskával, amiben 3 db laptop van mindenféle kábellel, felszereléssel, melegben 70% páratartalomban 11 órás út után.
7. Air China van -mégiscsak- de csak papíron, és együtt vannak az ANA (All Nippon Airlines) képviselőivel de természetesen szombaton és vasárnap és nem tartózkodnak az ANA pultjánál, mert:
a./ senki nem olvasná ki az ANA-ból, hogy az egyben Air China is, tehát:
b./ miért is lennének ott?
8. Az ANA képviselői nem intézkedhetnek az Air China foglalását illetően, de legalább elmondják, hogy minden hétköznap 12:30 és 14:00 óra között megjelenik két valaki akik unatkoznak másfél órát majd távoznak. Úgy sejtik azok a valakik lehetnek az Air China képviselői.
9. A Narita repülőtérre visszajutni Tokióból, majd ismét be a városba 9000.-jenbe és cirka 1 napba kerül, mert minden drága, és a Narita másfél órányi autópályás buszozásnyira van csak odafelé. Visszafelé 3-4 óra a forgalom miatt.
10. De ha lenne is pult és a képviselők is itt lennének, akkor is a Tokió-i városi iroda tudná csak megtenni a változtatást…..
…a dolog még nem lezárt, és még húzódik, majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle.
Igaz, eleinte úgy gondolkodtam, mint gyermek: azt kívántam, hogy bárcsak részesítené mélyreható, intenzív nemi élményben a történet elindítóját egy zsák majom, de rájöttem, hogy szegény lyány az elméletet jól tudta, csak a gyakorlatban nem próbálta még ki.
Sem a jegyváltoztatást, sem genetikai rokonainkat.
A busz:
Mivel a Narita repülőtér 66 km-re van Tokyo-tól, igy a különböző hotelekhez saját buszjáratok visznek. Meg kell venni a jegyet a repülőtéren (3000 yen- kb. 6200.-FT) és megkeresni a megfelelő buszmegállót. Ez már kinn van szabadtéren, igy a páratartalmas orrbavágás már megtörtént. A megállóban meg kell mutatni a jegyet, akkor az ember kap egy beszállókártyát a buszba, és szépen sorakozva várja a buszt, ami 22 (!!!!!!) percenként jár.
Az út autópályán visz, de keresztülmegy a Narita hegységen, ami olyan mint a régi japán fametszeteken: magányos fenyőfa a sziklaormon, körülötte a rengeteg erdő… (NEM, NEM.. Rumcájz nincs ott!!!)
A város:
Ez egy város jellegű város. Az autópályák 3 szintesek, ami azt jelenti, hogy a busz az autópályán mindig 5-6. emelet magasságában haladt, alatta van még egy szint, és utána jön a “földszint”. A földrengések miatt nincsenek gyalogos aluljárók, csak felüljárók, amik átivelnek az autópályák felett, illetve a két szint között. Érdekesség: minden járda olyan gumiszerű anyaggal van boritva, mint a Margitszigeten a futókör.
A hotel a Shibuya városrészben van, ami egy felhőkarcolókkal telitett rész, és a pop-kultúrájáról híres. Plázák, műszaki áruházak, CD-DVD áruházak vannak itt, és persze mindenféle vendéglő. Az étkezés:
Csak japánul van kiírva minden. Vannak vendéglők amik előtt olyan táblák vannak kitéve amin helyes kiskutyák képei láthatók, és félsz megkérdezni, hogy ezeket a kutyákat lehet-e megenni, mert akkor talán megverhetnek, de attól még jobban félsz, hogy egyszerűen csak rábólintanak a kérdésre. Szóval, akárki, akármit is mond, fanyalog, kritizál, sznobkodik, amikor nem értesz semmit és senkit, és durván idegen vagy, akkor azt mondod: Isten áldja meg Ronald McDonalds-ot!!!!
A divat:
Nem is annyira érdekes, mint sajátságos. Ami most dívik az a combközépig érő zokni -és nem combfix harisnya!!- körömcipő, és a rövidnadrág. A rövidnadrág leginkább farmer, ami lehett szimplán elvágott szárú, vagy szegett szárú, kék, fehér, khaki színű. A cipőben divat a magassarkú, de az az érdekes, hogy a sarka magas, hanem a talpa. Tehát úgy van kiképezve, hogy a sarok alatt már nincs semmi, hanem a cipő “sarka” be van húzva egészen a talpközépig. Ezzel a cipővel lehetetlen járni normálisan. Csak úgy lehet, hogy a szegény nők felvesznek oldalnézetből egy “S” alakot, mert a térdet kissé be kell hajlítani, a felsőtestet pedig előre kell dönteni az egyensúly miatt.
Aztán nagy divat még a normál-, illetve a miniruha/szoknya alá felvett hosszú-, vagy halásznadrág, ami adott esetben nagyon tetszetős tud lenni.
Tombol a retró, vagy nem -és én látom rosszul. Sok hölgyön lehet látni olyan ruhát amit emlékeim szerint jóanyám 1978-ban “tunika-szerűségként”-ként jellemzett, de 1980-ban már száműzte még a “portáról” is és tagadta, hogy létezett volna. Ez olyan buggyos ujjú, nem dekoltált, mell alatt -ill. japán nők esetében: elméletileg a mell alatt- összefogott, majd bő, félhosszú szoknyában végződő ruha. Manapság, mi leginkább “irodalom-, vagy rajzszakos ruhának” neveznénk.
A férfiakon általános öltöny van, de a cipők……a cipők……!!!! Erről beszélni kell! Olyan cipőket hordanak, amelyek kizárólag olyan állatok kültakarójából készültek, amelyeket horrorfilmekben, illetve a Star Trek sorozat földönkívülijein lehet látni. Kígyó, krokodil, alligátor, denevér, strucc, cápa, halpikkely!!!
A hierarchia:
Mindenki tudja, hogy az alá- és fölérendeltség igen áthatja ezt a társadalmat. Én azonban rájöttem, hogy hogyan lehet ezt lefordítania a mi szintünkre.
A képlet:
általunk végzett adminisztráció mennyisége
Hierarchia szint = —————————————————————— X saját hangerő
nekünk adminisztráló emberek száma
Mindenki adminisztrál, és mindenkinek adminisztrálnak. Minél többet adminisztálunk, és minél többet adminisztráljuk mások adminisztrációját annál hangosabban adjuk elő a mondandónkat. Ez jelenti a rangot. Ilyenkor nyugodtan utasítgathatunk/kommandírozhatunk bárkit, hogy mejjen, vagy ne menjen, hogy üljön, vagy álljon, egyen, vagy igyon…stb.És 80 évvel ezelőttig még arra is, hogy éljen-e, vagy haljon.
Nos, mára ennyit……majd folytatom….
:-))
Sayonara az összes Mindenki-san-nak!
Mostanában….
2007 március 26. | Szerző: Corrradorra
Mostanában itthon „MF”-kedem.
Nos, ha nem említettem volna, ez azt jelenti, hogy „Magányos Farkaskodom” J
Különböző projektjeim vannak –a szót is utálom, de nincs rá jobb – amit vagy halasztgatok, elvégre férfi vagyok, vagy végrehajtom. Az egyik ilyen több éve húzódó feladat volt az autóvásárlás. Abból indultam ki, hogy Pesten minek a szép, jó autó. Úgyis belemennek a parkolóba, vagy szándékosan megrongálják.
De végül nyert az elgondolás és lecseréltem az autót.
Az MF-kedés másik sarokpontja, hogy elkezdtem partnert keresni. Próbálkozom-próbálkozom…de nem megy. Rá is jöttem, hogy miért nem.
Igazából nem akarom. Ez nem azt jelenti, hogy bumfordi remete lennék, hanem azt, hogy nem „valakit” keresek, hanem van valaki aki tetszik.
Az előző bejegyzéseim egyikében említettem a „Danicémat”, azt a dalmát lányt Dubrovnikból, akivel megesett életem egyik legintimebb, és legemlékezetesebb pillanata:
Neeem…neeem szex…a nyakkendő igazításra gondolok.
Szóval ő az. Közeledgettünk, lépegettünk egymás felé, aztán valahogy…valamivel elrontottam. Nem tudom, hogy mivel. Lehet, hogy túldefiniáltam az ismerkedést, emberibb nyelven: nem léptem akkor amikor kellett volna. Vagy léptem amikor nem kellett volna. Nem tudom. A lényeg az, hogy amilyen szépen közelkerültünk egymáshoz, olyan szépen el is távolodtunk.
Semmi dráma, szakítás, lévén nem is lett volna mit úgymond „szakításra vinni”.
Nos, április végén megyek vissza Boszniába és ezúttal Dubrovnikba is. Ez az oka, hogy nem megy az „ismerkedés”.
Nem tervezek semmit Dubrovnikban.
Valamit a Mindenhatóra is rá kell bízni!
Vagy nem?
Még Emír bácsiról…..
2007 március 19. | Szerző: Corrradorra
Még tartozom egy sztorival Emír bácsiról.
Igazából ez a kedvenc történetem, mert az öreg mindig olyan törökösen fogalmazza meg a dolgait, ami azt jelenti, hogy mond valamit, aztán ha az ember belegondol, akkor lényegében pont az ellenkezőjét mondja annak, ami elsőre tűnik.
Vannak asszonyok, akik Emír bácsi szerint „csúnyák”. Az öreg rájuk néz és azt mondja: „Nééé..csak, milyen előnyös ennek a danicének a festék (értsd: a smink)”
A történet:
Emír bácsi nem Mostar városában lakik. Mostar-tól tényleg legyezőszerűen nyílik szét a Neretva völgye, és a folyó bal partján sík terület fekszik olyan 3-4 km szélességben egészen a hegyek lábáig. A hegyek lábánál kis, vegyes lakosú horvát/muszlim települések vannak. Nos, az egyik ilyen településen lakik Emír bácsi. Emír bácsi alapértelmezésben birkákkal foglalkozik, de ahogy egyre öregebb lett, és elérte a 70 évet, úgy csappant a birkák száma is. Mára olyan 30-40 birkája van, s mivel Emír bácsi már mindörökké 70 éves marad, így a birkák száma is állandónak tekinthető.
Ide érkezünk mi mindig, az ő tornácos, pációs, meseszerű törökös házába. Egyszer az útitársam kapott egy kis pulikutyát az ismerőseitől, és mivel nem tudta Pesten senkire rábízni míg távol lesz, így kénytelen volt elhozni Boszniába. A kutya lehetett olyan kiskamasz, süldő korban, pár hónapos, és amikor meglátta a birkákat, kérés nélkül, ösztöntől vezetve szépen visszaterelte őket a karámba. Aztán büszkén, türelmetlenül toporogva jött hozzánk, hogy jól megdicsérjük mindezért.
Emír bácsi persze kitereltette újból a birkákat, de akkor a kutya már rohant is terelni azokat vissza. Ezt eljátszották háromszor-négyszer.
Látjuk aztán, hogy bandukol az öreg felénk, és amolyan vénemberesen jajgat, sóhajtozik, a fejét csóválgatja.
Odaér, elsüti az örökké ismételt szóvicceit, miszerint, ha megkérdezzük, hogy „Aztán jól van-e, Emír bácsi?” erre ő azt feleli, hogy „Jó vagyok…jó vagyok bülbül fiaim, de szeretnék még rossz lenni is!”
Majd hirtelen nekünk támasztja a kérdését: „Aztán kisfiam, lenne-e neked köteled ebbe a ti nagy autótokba? Olyan háromszáz-négyszáz méter?”
Mit tud erre mondani az ember?- „Nincs, Emír bácsi, de semmi gond…..beülünk az autóba, bemegyünk Mostarba, és veszünk. De minek kéne Emír bácsinak háromszáz- négyszáz méter kötél????”
Mire az öreg:”Hát…kisfiam…. Gondoltam, én akkor mán csak megkötöm a birkát, ha te nem kötöd meg a kutyádat.”
J
Szóval, imádnivaló az öreg.
Allah nyújtsa hosszúra a szakállát!
A spamekről
2007 március 18. | Szerző: Corrradorra
Nos, én már mindent megpróbáltam…de özönlenek a spamek 🙁
Törlöm magam 🙁
Emír bácsiról…..
2007 március 6. | Szerző: Corrradorra
Az utolsó előtti hozzászólásomban említettem Emir bácsit, akinél mindig szállóvendégek vagyunk. Az öreg az a típus, akit az ember simán hazavinne személyes nagypapónak.
Emír bácsi egy világfi!
Emír bácsi egy bohém!
Emír bácsi egy igazi européer!
Először is itt az életkora: azt mondja, hogy 70 éves. Namármost, mi már kb. 3 éve járunk Mostar-ba és azóta Emír bácsi folyamatosan 70 éves. Szerintem inkább közelebb van a 90-hez, mint a 80-hoz, de Emír bácsinak erre több magyarázata van:
1./ Egyszerűen úgy döntött, hogy ő 70 éves korában akar meghalni. Ám ez szemmel láthatólag nem sikerült, de egy igazi böcsületes bosnyák férfi nem beszél a levegőbe, így Emír bácsi úgy döntött, hogy soha nem lesz öregebb, mint 70 éves.
2. Igazából maga sem tudja, hogy mikor született, mert a „stájer (osztrák) magával vitt mindent(a Monarchia felbomlásakor)” A muszlim feljegyzéseket meg már nem tudja kibogarászni, mert nagyáltalánosságban 3 etnikai színezetű háború rendszerint rosszat tesz a nemzetiségi, vallási szakrális helyeknek, feljegyzéseknek, anyakönyveknek, továbbá a tinta nem szereti a vizet, különösen a dél-kínai tenger sós vizét, amikor épp egy hajóról szökünk úszva, 50 évvel ezelőtt.
3. Emír bácsit nem érdekli, hogy ő valójában hány éves. Kibékült a 70 évével, és annyi idősen fog egyszer meghalni.
Emír bácsi, mint européer:
Az öregnek olyan történetei vannak, hogy az ember simán elhallgatná egyhuzamban két hétig, aztán azt mondaná, hogy „OK, most 5 perc szünet, de aztán folytassuk!!!”
Persze a kérdés felvetődik, hogy hogyan mondja az öreg a történeteit. Na, most tessék kapaszkodni: Emír bácsi beszél szerbül, horvátul, törökül, arabul, angolul, németül, MAGYARUL!!, macedónul, albánul, görögül, oroszul- ill. bármilyen szláv nyelven valamint JAPÁNUL.
Persze nem folyékonyan, hanem ezeken a nyelveken egyszerre, egy időben: Egy mondat = 3-4 nyelv. Ezáltal mindenkit megért, és mindenki megérti.
Emír bácsi, mint világfi:
Emír bácsi partizán volt a II. világháborúban, és mivel ő tudott csak a környéken latin betűs szöveget olvasni, így tolmácsa lett a jugoszláv partizánokat segítő angol kommandósoknak. Ő nem tudott angolul, az angolok nem tudtak „jugoszlávul”, így csak muszáj volt egymástól tanulni.
A II. világháború vége Emír bácsit Olaszországban és Ausztriában érte, ahol átadták őt a Vörös Hadseregnek, lévén Jugoszlávia is kommunista ország lett. Az oroszok viszont gyanúsnak ítélték, mert angolokkal érintkezett, ezért nagy mosolygások közepette feltették egy vonatra, hogy „irány Belgrád”, de ők „Belgrádot” tágan értelmezték, és valahová Kazany mellé vitték el a Volga közelébe egy táborba. Ott Emír bácsinak nem volt jó. Ezért megszökött.
DE Emír bácsi hegyi ember, így neki a sztyeppe az sztyeppe: erre is síkság, arra is síkság. Felugrott egy vonatra. Utazott vele 2 hétig, de csak nem érte el Jugoszláviát, de még települést se nagyon látott. Kiderült, hogy a vonat kelet felé tart, így mélyen Szibériába jutott el. Ott csatlakozott egy karavánhoz, ami elvitte őt Mongóliába, és onnét már csak egy ugrás volt Vlagyivosztok. Vlagyivosztok sem volt jó, ezért Emír bácsi felszökött egy hajóra, ami elvitte őt Japánba.
Itt, majdnem vége lett a történetnek, mert Emír bácsi megnősült. Lett egy japán felesége, amiről a bosnyák felesége Emír bácsinak még a mai napig nem tud. De Japánból is visszahúzott a szíve, így elhajózott Hong Kong-ba, ahol elszegődött egy angol-görög gőzösre matróznak, és azzal eljutott Etiópiáig, Addis Abeba-ig, majd a Níluson felcsorgott egészen Kairóig, onnét Málta, majd Thesszaloniki, aztán pedig gyalog, szamáron, biciklivel vissza Mostar-ba. Ez a szép világkörüli kanyar 3 évig tartott.
Ugye milyen egyszerű: 20-30 sorban le lehet írni! J
Emír bácsi, mint bohém:
Az öreg ma is hófehér bő nadrágba, piros vászoncipőbe, fehér ingbe, fekete sújtásos mellénybe, és piros török sapkácskában, a „fez”-ben mutatkozik. Hozzá tartozik a botja, ami olyan
Aztán előszeretettel hív el vásárolni, ami azt jeleni, hogy ő, – mint valami dölyfös uraság- osztogatja a parancsokat a keverék nyelvén, az ember meg cipekedhet a sok dinnyével, retekkel, hagymával.
Emír bácsi a városban, ha elfárad, alszik egyet. AZ UTCÁN, ÁLLVA. Féloldalt nekitámaszkodik egy falnak, az egyik lábát felhúzza, mint a gólya, és a cipőcskéjének a sarkát beakasztja a
A másik szerencsétlen ember meg ott áll mellette 18 szatyorral a kezében és bambán tekintget körbe, hogy most akkor mi van!?
Emír bácsi hirtelen horkant egyet, aztán felébred, megsimítja a bajuszát, és megkérdezi, hogy kit várunk?!
Erre –ugye- azt mondjuk, hogy ŐT várjuk, mire huncutul visszakérdez, hogy „szeretettel várjuk-e, vagy csak úgy szimplán várjuk”
Van még egy történet vele, – a kedvencem-de azt majd máskor….sajnos dolgoznom kell…..
Híd a Drinán
2007 március 1. | Szerző: Corrradorra
Mondják, Ivo Andric Híd a Drinán című regényével érdemelte ki a Nobel-díjat.
Lehet.
Négy évszázad története a boszniai Visehgrad-ban, ahol egybeolvad a keresztény templomok harangszava a müezzinek kiáltozásával és összevegyülő ortodox, katolikus, mohamedán hívők lába koptatja Mehmed Sokoli pasa hídjának köveit.
Jajj, olvassa el mindenki! Azt mondják, hogy igazán közép-európai csak azután lehet az ember, hogy elolvasta ezt a könyvet.
Egyszer pökhendi, gőgös amerikaiak megkérdezték tőlem, hogy mi a fenét jelent az nekünk ez a fajta regionális európaiság. Erre azt feleltem, hogy azt jelenti, hogy amikor ránézünk az Öreg Hídon, vagy Sokoli pasa hídján egy kőre, akkor látjuk azokat az embereket akik többszáz éve jártak a hídon, érezzük a múltjukból sugárzó erőt, érezzük a kő melegét. Magunkénak érezzük a hidakat.
Az biztos, hogy a könyvről csak felsőfokokban lehet írni, és egyébként sem olvas az ember olyan könyvet gyakran aminek a főszereplője egy híd.
Aki elkezdi, az ne számítson történelmi, építészeti ismeretterjesztésre. Regény ez, fikció a javából. Nem szól ez másról, mint emberi sorsokról: Sokoli Mehmed pasáról, a defterdárjairól, Ali hodzsáról, Radisav-ról, a szerb lázadóról, a gyönyörű török lányról, aki a folyóba ölte magát, az emberséges szerb Nikola pópáról. Nem szól ez másról, mint épületekről, a kasabah-ról, a karavánszerájról, boltokról, utcákról.
Halála után a jugoszlávok (akkor még voltak) a híd mellé állították Andric emlékművét: egy nyitott könyvet formázó márványtömböt.
A szerb, horvát és bosnyák szabadcsapatok még csak hangoltak az eljövő kataklizmára, amikor a szobor a levegőbe röpült.
A tettest nem találták; talán nem is keresték.
A későbbiekhez képest pedig jelentéktelen epizód volt az egész – afféle édes előjáték.
Végül is érthető.
Vérlázító egy ilyen tűzálló márványkönyv.
Ui: az e-mailemre olyan levelek jönnek, hogy szervezzünk utat Boszniába. Hm..én nem vagyok semminek az elrontója J
Mehetünk! J
Áááááááááááááá….
2007 március 1. | Szerző: Corrradorra
Meg szeretnék szabadulni a reklámkommentektőőőőőől!!!!!!
Utolsó story: A Híd
2007 február 27. | Szerző: Corrradorra
Mint az előzőekben írtam, a Neretva mentén jutottunk el a bosnyák-török világú Mostar-ba, Herczegovina fővárosába. Mostar nevét a szláv “híd” szóval hozzák kapcsolatb, de eredeztetik a mostar szóból is, ami “hídvédőt, hídőrt” jelent.
Legyen bármelyik is igaz, Mostar-nál kezdődik a mediterránum. A Neretván átívelő híd pedig a mohamedán és katolikus kultúrát köti össze. Az Öreg Híd, amely a város, s az ország szimbólumává vált, de ennél sokkal több lett: az emberek barátjává vált, családtaggá.
A Balkán egyik legcsodálatosabb kultúrtörténeti értékét a világörökség részének nyilvánították.
Az egynyílású híd 28 méter hosszú, közepén 20 méter magasan emelkedik a folyó fölé. Az ív közepén a kőkorlátból kiemelkedik egy-egy kő mindkét oldalon, s régen két kis pad volt itt ácsolva egymással szembe, s ez volt a “sofa”, ahol alkonyatkor a keresztény és muszlim kereskedők, bölcs öregemberek pipázgattak, beszélgettek a király, a szultán, a királyság és a Fényes Porta viselt dolgairól, vagy döntöttek az aszaltszilva, a méz, és a gyapjú azévi áráról, s hátukat a naptól átmelegedett kőkorlátnak vetették. Vagy csak kedélyesen megszólították a hidon éppen áthaladókat, beszédbe elgyedtek velük, történeteket meséltek el. A két kő, a két pad, a talán négy négyzetméternyi hely volt ennek a szines parányi mikrokozmosznak a központja és a két nagy világ határa: a “kapu”.
A Híd már az elkészültének idején is csodának számított. A páratlan építészeti alkotás körül épült fel az óváros: erődök, tornyok, kapuk alkotják a híddal együtt a világon egyedülálló látképet. A híd felállítása az iszlám és a katolicizmus közötti hídverést jelképezte. 427 évig kötötte össze a város két részét: a horvátok lakta nyugati partot a keleti muzulmán résszel.
A boszniai polgárháború idején, 1993. november 9-én horvát tüzérségi lövedékek találata következtében omlott a folyóba az Öreg Híd. Azt mesélik, hogy egy német tévétársaság fizetett, hogy csak akkor lőjenek, amikor beállították a kamerákat. Tény, hogy a felvétel létezik.
A háború befejeztével a NATO SFOR magyar mérnökeinek irányításával emelték ki a köveket a folyóból magyar katonai búvárok, amelyeket fel akartak használni az újjáépítésnél. De az eredeti köveknek csak egy része került elő, s azok is felhasználhatatlannak bizonyultak.
Így a közeli kőbányában 1000 kőtömböt vágtak géppel formára.
Mivel Hajrudin építési technikája ismeretlen volt a keresztény világ előtt, így eldugott, poros török falvakból hozattak olyan munkásokat, akik még az ősi módszerrel építettek hidakat kis patakjaik fölé. Zömmel ezek a török és muzulmán kőfaragók végezték a munkálatokat, de még így is sok kísérletezés, különböző eljárások kipróbálása után épült újjá a híd.
A mostariak úgy érezték, hogy a város a lelkét kapta vissza a híddal. A lerombolás az etnikai gyűlölködés jelképe volt, s bíztak abban, hogy az újjáépített híd elhozza a megbékélést a horvátok és a bosnyákok között. Sajnos az új Öreg Híd 2004. július 24-i ünnepélyes átadásán a horvát püspöki kar távolmaradt.
Mégis úgy érezhetjük, hogy a híd lassan elhozza a megbékélést. A hídhoz vezető utcácskákon a nyüzsgő, kavargó tömeg, a hídugrásra váró kíváncsiskodók, a sima köveken csúszkáló turistahad mintha már nem törődne a múlttal. A mostariak pedig legyenek muzulmán bosnyákok vagy katolikus horvátok, szívesen látják a vendégeket. Mi túlságosan rövid időt töltünk a városban, hogy megítéljük, hogy az Öreg Híd másolata áthidalta-e már az etnikai különbségeket. De azt érzékeljük, hogy felélesztette a halott várost.
S felélesztett egy régi hagyományt is. J
Az újjáépítést még be sem fejezték, már felelevenítették a hídugrást. A “kapu” kőről kell leugrani a 20 méteres mélységbe a folyó vizébe, ahol el kell találni egy 4×4 méteres árkot a mederben, mert csak itt elég mély a víz ahhoz, hogy a 6 emeletnyi zuhanást felfogja.
A hagyomány szerint a mostari ifjú addig nem vezethette oltár elé hitvesét, amíg le nem ugrott az Öreg Hídról, így bizonyítva bátorságát. Még 1566-ban rendezték meg az első versenyt, amely a hídnak, a város büszkeségének is az ünnepe lett. A fiúk és férfiak ezután már évente bizonyították bátorságukat: “Előbb járni tanulsz meg, azután pedig ugrani” – mondogatták az apák fiaiknak. Amikor a folyóba ágyúzták a hidat, az állandó házigazdánk, az öreg, hetvenéves Emir Balic bácsi, aki tizenötéves kora óta ezerszer vetette bele magát a Neretvába az Öreg hídról, azt mondta, hogy ő elsírta magát, amikor meglátta maradványait. “Olyan érzés volt, mintha egyszerre vesztettem volna el a fiamat és az apámat .”
Mivel is zárhatnám egy boszniai útról és a Hídról szóló írásaimat, mint Ivo Andric “Híd a Drinán” című könyvébe való “beleolvasással”. Még akkor is, ha ez a részlet egy másik hídról szól, és nem jártunk Viseghrad-ban. Andric hídja a Drinán ível át, míg a miénk a Neretván, de ez a “híd” visz el a boszniai tájba és a történelembe, s az itt élő népek életébe, és ugyanúgy szólhatna Mostar-ról is.
“Ahol a Drina víztömegének egész súlyával, zölden, habzón, a fekete hegyek látszólag zárt öbleiből előbukkan, itt áll a széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. Amint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, rajta a visehgradi kasabah, -a kisváros-, a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve. Nincsenek véletlen építmények, olyanok, amelyek elszakadnak az emberi társadalomtól, annak szükségleteitől, kívánságától és fölfogásától, amelyekben keletkeztek, aminthogy az építészetben nincsenek önkényes vonalak és indokolatlan formák. S minden nagy, szép és hasznos építmény keletkezése és élete, valamint viszonya a településhez, amelyben emelték, gyakran viseli magában a történelem egybehangzó és titokzatos drámáit. Mindenesetre egy bizonyos: a kasabah embereinek élete és a híd között szoros, évszázados kapcsolat van. Sorsuk annyira egybefonódott, hogy különválasztva nem is lehet elképzelni s kimondani. Ezért a híd keletkezéséről és sorsáról szóló történet egyben a kasabah és embereinek élettörténete is, nemzedékről nemzedékre szóló történet, éppúgy, mint ahogy a hídról szóló minden elbeszélésben jelen van a híd vonala, s középen fönn a korona, a kapu.”
Esős Haiku Reggel
2007 május 8. | Szerző: Corrradorra
“Az eső áztatja
a leveleket.
Tócsában látszik
a felhő és a Hold.
Vajon felhő vagy hold leszek?”
Ez volt ma reggel a szállodában kiirva napi versként! (Angolul is, onnét magyaritottam)
Kis japán vers, a haiku.
Az irodában elmondták, hogy igen kötött formája van: mindig 3 mondatból áll, és a szavak száma sem tetszőleges. 5-7-5 – ez a szintaxis, ennyi szó lehet a mondatokban.
Vasárnap egész nap esett az eső. Igazából zuhogott, ami a kezelhetőbb formája a dolgoknak, mert ilyenkor szimplán ki kell nyitni az esernyőt, és a történet le van zárva. A rosszabb, amikor csak szemerkél az eső és a szél fújja a cseppeket. Akkor hiába van esernyő, mégis tiszta víz lesz az ember. Esernyőt mindenhol lehet kapni, akár patikában, akár ruhaüzletben. A junk esernyő kb. egyszer használatos, és van ahol fizetni sem kell érte, bár ez nem igazán jellemző, de 50 yenért már lehet kapni egyet. (kb. 75 Ft)
Vasárnap, esős idő lévén, gondoltam, hogy múzeumozok. A város -érzékletem szerint- iszonyú nagy, és egy őrült technopolisz, de nagyon jó a közlekedése. A legjobb amit én még eddig tapasztaltam, a JR vonat. Magasvasútról van szó: gyors, kényelmes, légkondicionált, és egyszerű használni. Szerencsére a hotel nagyon közel van a JR Yamanote Line-hoz, ez pedig azért jó, mert egy teljes kört tesz a városban, igy elvonatoztam az Ueno Parkba, ahol a Tokiói Nemzeti Múzeum található. A park még esőben is szép volt, bár nem sokban különbözött pl. a londoni St. James Park-tól.
A múzeum egy több épületbőlés kertből álló “park a parkban”. A legelső és a legnagyobb épület Japán történelmével foglalkozik. Nem is annyira történelem a fő profil, hanem a különböző korok művészete és az azokon keresztül bemutatott emberi fejlődés. Szerintem nagyon érdekes volt. Én nem nagyon vagyok oda a kerámiákért, ezért ami megfogott az a selyemfestészet, a festett paravánok, a bútorok, a ruhák, a fegyverek.
A selyem, és papirkép festészeti rész leirhatatlanul jó. Nekem legalábbis tetszenek azok a képek, amik nem többek négy-öt ecsetvonásnál és mégis egyértelműen ábrázolják amit akarnak. Természetesen öt ecsetvonásból nem lehet megfesteni a “Lovasroham zuhogó esőben hegynek felfelé” cimű képet, de lehet, hogy ezeknek a mestereknek tiz ecsetvonás már elegendő lett volna.
Megtanultam, hogy az ilyen festészetnek több iskolája is van. Először is van a színes akvarell, szürkeárnyalatos akvarell, illetve a fekete tinta.
Aztán külön művészeti ág a
-bambusz festészete,
-a rovarok festészete,
-a rovarok-gyümölcsök,
-virágok festészete,
-a madarak-faágak
-emberek,
-zsánerképek festészete.
Mindegyik különleges. A bambusz azért, mert vannak olyan képek amiken csak egy szál bambusz van, de az olyan leirhatatlanul el van találva, hhogy paradoxon lenne, ha le tudnám irni. Nem beszélve a rovarokról! Őrült jó!
A zsánerképeknél pedig volt olyan, hogy egy egész folyót megfestettek, és akkor 40 méter papirtekercs kellett. A kedvenceim azok a térelválasztó táblák lettek, amelyeken fél Dunántúlnyi terület lakossága és mindennapi élete volt megörökitve.
A kézzel festett kimonók szintén leirhatatlanok. A kézzel varrott, hajszálvékonyságú színes cérnával rajzolt minták elképzelhetetlenek. Volt olyan kimonó amit egy ember 50 évig himzett.
Kimonót természetesen ma is lehet kapni, és minden férfinak és nőnek kell, hogy legyen egy ünnepi hacukája. A kezdő ár 70-80ezer yen között mozog és a határ a csillagos ég. Láttam kimonót 1millió 200ezer yenért is. (yen X 1,77= HUF).
A kardok érdekesek. Az a baj, hogy a szamuráj kard misztériumát már elvette a 8000.-Ftos kinai piacos kardkészlet, illetve Mortimer, amikor a pici, 13éves, 98 kg/170cm-es, rablással már háromszor megvádolt, napbarnitotta Jóssikkát egy keresztszúrással a tizenegynéhányas buszon maradásra birta. Ez persze nem vicc, és sem Mortimer, sem a pici Jóssikka nem kap felmentést.
Szóval, szépek, gondos, művészi munkák a kardok.
A japán kiállitás mellett van még egy speciális kiállitás is: Leonardo Da Vinci. Egész Tokió Leonardo lázban ég! Mindenhol Leonardós plakátokat lehet látni, s a múzeum előtt kigyózik a sor. Ennyi eredeti Sziklás Madonnát három méretben sehol nem láttam még. Már csak Napóleon gyermekkori koponyája hiányzott.
A kiállitótermekben az volt a szokatlan, hogy amint a családok eléálltak egy vitrin elé, akkor az apa hangosan felolvasta a feliratot, majd közösen meghajoltak egy-egy jelentősebb tárgy előtt.
Elment a nap a múzeumban, este vissza a szállodába, majd Shibuya-i popkultúra, de semmi sex, drug & rock’n’roll. Sajnos 🙁
Illetve a Rock’n’Roll-ról van sztori, mert még szombaton volt valami majálisféle a Harajuku parkban, és odakeveredvén élvezhettem a helyi Elvis imitátorok show-ját. Teljesen vicces: bőrszerkó, kacsafrizura, de nem is akármilyen, és rock’n’roll. Csináltam pár képet,—-halálos!
Na, és igen! Csaknem elfelejtettem: láttam Anthony Edwards-ot!!! A Vészhelyzet Green dokiját! Gondolom a családjával volt mert a nyakában egy pici lány ült, és erőteljesen nevelt egy 12 éves forma fiút. Távolról le is fényképeztem, de a fák árnyéka miatt nem nagyon sikerült a kép. Én felismertem őt, ő engem nem, pedig néztem egy darabig a Vészhelyzetet. A japánok nem nagyon ismerték fel. A HMV-ben kerestem a Vészhelyzet sorozat DVD-it, de nem volt, nem is ismerték.
Oldal ajánlása emailben
X