Kihalt a vagányság?

2008 október 15. | Szerző: Corrradorra

 

Mostanában több helyen is lehetett hallani, hogy egy kutatás szerint a mai fiatalok javarésze úgy vélekedik, hogy az előrejutáshoz szükséges a fizikai erőszak. Mit lehet erre mondani? Gratulálok, hasznosan költötték el a pénzt a kutatók! Körülbelül olyan hasznosan, mint azon japán csoport tagjai akik hosszas vizsgálódás után arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy azért keletkeznek a forgalmi dugók, mert sok autó van az utcákon. Kolosszális felismerés, nemde?!

 

Ezen felbuzdulva én is kutattam magam egy kicsit, és például rájöttem, hogy azért nem élek a saját Karib tengeri szigetemen, és azért nem vezetek egy Aston Martin-t, mert nincs rá elég pénzem.

 

Visszatérve az erőszakhoz, talán feltűnhetett volna az a tény, hogy az emberiség története az erőszakos érvényesülés története. Az ősember reggel felkelt, és azt mondta: „Ma elmegyek és agyonverek két vadmalacot!” Így tett, és amikor hazaért két péppé vert vadmalaccal, akik az életben biztosan cuki teremtmények voltak, az ősasszony nem azt mondta neki, hogy inkább a meggyőzés erejével kellett volna élni a malacok kapcsán, hanem szó nélkül megsütötte azokat, majd megették mind egy szálig. Sőt, az ősasszony azt az ősembert választotta aki több, vagy nagyobb szétvert fejű malacot hozott tudott hozni.

 

A forradalmakat deklaráltan „történelem mozdonyainak” tekintjük, és tudtommal egy forradalom sem keletkezett nézetazonosság miatt. Az egyik tábor fogta magát, megunta a sok dumát és jól elagyabugyálta a másikat. Mire azok szétszaladtak, vagy sokáig elnyomás alatt éltek, de később szervezkedtek, majd ők náspángolták el az őket régebben elnáspángolókat. Ez így megy.

 

Ezzel persze nem lehet és nem is akarok igazolni minden erőszakos cselekedetet, de az Isten szerelmére, hát nem magunk is a rosszat keressük-e? Hol van a jó értelemben vett vagányság?

 

Tanár koromban mindig azt tanítottam – és különösen az alsó tagozatban, akik elég fogékonyak voltak még-, hogy „rossznak lenni jó, és jónak lenni unalmas”. Nem voltam népszerű a szülők körében, de végül is rossznak lenni jó….

 

Nézzünk vissza, hogy kik voltak a legnépszerűbb emberek a középiskolában. Az eminensek? Akiknek mindig kész volt a házi feladatuk, és boldogan jelentkeztek és vállalták el a szertárosi feladatokat. Óh…nem!

 

A rosszak voltak azok!

 

Akik balhésak voltak, akiktől óvták a lányokat. És természetesen a lányok  titokban abban reménykedtek, hogy pátyolgathassák a rosszfiúkat, akiket megbüntettek. A fiúk pedig azóta is obszesszíven vonzódnak a rosszlányokhoz. No comment.

 

A legnagyobb félelmem mostanában, hogy a politikai élet is amerikanizálódik. Vagyis jönnek az amerikai tanácsadók és amerikai típusú jóembereket keresnek. Rettenettel tölt el a gondolat, hogy nemsokára olyan emberek fognak minket kormányozni, akik este tízkor ágyba mennek – a feleségükkel, csak „mentes” ásványvizet isznak, és sosem próbálnak a titkárnők szoknyája alá pillantani, valamint a minimálbér ötletét jónak tartják. Ez azt jelentené, hogy a lúzerség és az unalom kormányozna minket.

 

Ki a fene választ úgy barátot, hogy „Azért választottam őt, mert mindig kedves az állatokhoz, és a munkahelyén is jól teljesít” Azokat az embereket kedveljük akikkel az élet izgalmas, akikkel jókat lehet röhögni, akik néha hajlandóak áthágni a szabályokat, akikben van vagányság, ÉLET!

 

Ezzel el is jutottam például a korábbi bejegyzésekben említett Julcsi barátnémhoz, aki bepasizott, vagy a bepasizás szélén áll! De kivel???

 

Kiválasztott magának egy igazi jófiút! A pasi építészmérnök, jólöltözött, jólfésült, khaki színű nadrágot hord kockás inggel, és tulajdonol egy Renault Laguna-t.

 

Istenemre nincs bajom vele, kifejezetten minőségi előrelépés a volt pasija után, de miért….miért egy Renault Laguna?

 

Az alattam lévő lakásban élő pár, két tündérien szép, hirtelenszőke kisfiúval nemrég vásárolt egy  Renault Thalia-t. Én körbetáncoltam azt a pici, új autót, úgy megdicsértem, hogy autót még így senki nem dicsért meg. Ők egy család, lakáshitellel, ma Magyarországon. A Thalia számukra teljesen igazolható, és számomra is szerethető ötlet!

 

De egy egyedülálló, jó állással rendelkező férfi, aki egyébként megengedhetne magának egy dögös coupe-t, miért választja pont a legunalmasabb, legjellegtelenebb autót?

 

Kihalt a vagányság!

 

Egy Laguna??????!!!!!

Hol az izgalom? A zokniban és a szandálban?

 

 

Az ezüst is szépen csillog!

2008 május 20. | Szerző: Corrradorra

Jelentem, hogy a 2. helyre szorult Magyarország!

Már átlagban nem a magyarok a legbunkóbbak, a legirritálóbbak, a legneveletlenebbek, a legnegatívabban megítéltek a világ összes turistái közül.

Az oroszok átvették a vezetést.

Azért szép ez a 2. hely is!

 

A Vörös Sárkány Póráza

2008 május 20. | Szerző: Corrradorra

 

Borzasztó, borzasztó ez a földrengés.

Engem, bevallom, teljesen megvisel, bár semmi közöm nincs hozzá.

 

Gondolom, hogy az európai, hazai hírek már csak elvétve említik meg a földrengést, és már az internetes hírek között sem szerepel, de itt teljesen természetesen csak erről szólnak a hírek.

Továbbra is működik a földrengéses hírcsatorna, és viszek haza pár példányt a South China Morning Post-ból is, hogy érzékeltessem, hogy mekkora nagy a pusztítás.

Több szeizmológiai eredmény egybevetése alapján a legnagyobb rengést 8,1-esnek minősítették, ami a földrengések történetében hatalmasnak számít.

 

A leginkább sújtott terület Wenchuan tartomány, és az ottani képek szerint minden a földdel lett egyenlő. Miskolcnál vagy Pécsnél is nagyobb méretű városokból simán nem maradt más csak romhalmaz. Olvastam az Origón, hogy valami Isten barma – természetesen magyar – azt írta, hogy idézem: „Hagy pusztuljon a tetves sárga népség…”, Hát őszintén kívánom ennek a baromnak, hogy vegyen részt egyszer a „Földrengés Show v. 8,1” elnevezésű műsorban, lehetőleg valami téglaház alsóbb szintjén.

 

Hong Kong:

 

A Vörös Sárkány a földre kényszerült. Ez azt jelenti, hogy letelt az első engedékeny 10 év. A Kínához való tartozás 11. évében az anyaország feszített a pányván. Ez három dologból tapasztalható: (1) a jüan erősebb, mint a hong kongi dollár, (2) kevesebb áru van az utcán, ennek következtében ha az ember erre rákérdez a miértre, akkor (3) mindenki nagyot sóhajt, és a szemét forgatva annyit mond „China”.

 

Épp szombaton avattak a Hong Kong Park-ban egy szobrot, amit egy brit közlegénynek állít szobrot, aki hősiesen harcolt a japánok ellen a II. világháborúban. Beszédes tény, hogy a Kínához való visszatérés elmúlt 10 évében állították a brit uralommal kapcsolatos szobrok, emléktáblák 70%-át.

Azért a britek mégiscsak jobbak voltak, mint a nagy Kína.

Persze, sosem állította senki az ellenkezőjét.

 

A piacokról a huncut szerénységgel csak „replikáknak” hívott termékek, amik szimpla hamisítványok, eltűntek. Az óraüzletnek már tavaly befellegzett, de tavaly még el-elvétve lehetett hallani lelkes „helóször,kopiwacs?” megszólításokat, mostanra ez a mondat úgy hangzik, mintha 33-as fordulaton játszanák le a 45-ös lemezt. A bakelit hanglemezről van szó, a CD elődjéről, ha ez a két fordulatszám valakinek nem mondana semmit. Említem ezt azért, mert úgy tűnik, hogy most megint divatba jön. Minden CD mellett ott a bakelitlemez is.

 

Ha már divatról beszélünk itt jön a lista, hogy mi a menő mostanában errefelé:

a./ az utcán kéz a kézben andalogva, hosszú gumicukrot enni, úgy, hogy egyik végét mi, a másik végét a partnerünk szopogatja. Gondolom középen találkozni a legérdekesebb, de akkor már célszerű nem az utcán tartózkodni.

b./ szilikon-, ismertebb nevén, takonylabdát hajigálni, vagy azt kézben nyomorgatni

c./ kedvesünknek nyílt színen művirággal kedveskedni, vagy azt szagolgatva sétálni.

d./ újságpapírból fejfedőt fabrikálva a nap ellen védekezni. Csak az igazoltan legkonzervatívabbak hordanak napernyőt. Ez egy ördögi kör, mert attól leszel ókonzervatív, hogy napernyővel jársz, és a napernyővel igazolod az ókonzervatívságot.

 

Továbbá népszerű a baseball satyira szerelt napelemes akksitöltő akár mobiltelefonhoz, akár mp3 lejátszóhoz, vagy a napszemüveggel integrált micro SD kártyás USB mp3 lejátszó, ÉS, ami tényleg nagy találmány: a két SIM kártyát is fogadni képes mobiltelefon!

Egy telefon, két SIM, két telefonszám: az egyik a magán, a másik a céges. Így nem kell két telefont hordani. Ha a magánon hív valaki akkor az a profil jön elő a telefonból, ha cégesen, akkor meg a másik.

Zseniális!

 

Arra is rájöttem, hogy Hong Kong szépsége nem az utcaszinten rejlik, hanem a Mid-leveltől. Már tavaly írtam, hogy Hong Kong szigete pár vulkáni hegycsúcs. A parton van némi sík terület, de nem kell többet elképzelni, mint a tengerparttól kb. 2-300 métert befelé. Onnét kezdődik a meredek hegy. Ezért a város 3 részre van osztva. Mármint Hong Kong szigetén Hong Kong városa, mert vannak egyéb települések is, mint pl. Stanley -kis halászfalu, Repulse Bay – strandoló falucska, Aberdeen – kisebb üzleti jellegű város.

 

Szóval Hong Kong városa 3 szintre van osztva. A Low-level a part menti viszonylag sík sáv. Itt vannak a nagy plázák és az irodaépületek, felhőkarcolók. Három – a partvonallal párhuzamos-  főútja van.  Az öbölhöz legközelebb eső a Glouchester Road, aztán a Hennessy Road, és a legbelső a Johnson Road. A Henessy Roadról már ágaznak le utcák és mutatják az utat a Mid-levels felé. A Mid-levels parttal párhuzamos utcái már a hegyoldalon futnak. Itt van a Hollywood Road, ami a nevével ellentétben nem a filmekre koncentrál, hanem ezen az úton vannak a valódi antik dolgokat árusító üzletek. Ha itt végigmegy az ember olyan, mintha múzeumban járna. Mindenhol eredeti többszáz éves szobrok, szőnyegek, bútorok láthatók. Persze horror áron. A Mid-level a hong kongi lakókerület. Emeletes lakóházakkal van teletűzdelve a hegyoldal, és itt még nem ritka a húszemeletes ház. A hotel például ezen a szinten van, és egy elég meredek kaptatón kell felmenni az irodától, ami 27 fokban, 85% páratartalomban igen izzasztó tud lenni, és 28 emeletes.

A High-levels már nagyon magasan van fenn a hegyen, és a gazdagok lakókerülete. Itt már luxusvillák vannak, saját biztonsági őrökkel, és a házak előtt parkoló Rolls-Royce-okkal, és egyéb luxusautókkal. Ide már halandó nem is nagyon megy fel. Ennél pedig még van egy elitebb szint, a Peak. Ahogy megyünk egyre feljebb a növényzet is úgy lesz egyre dúsabb és trópusibb. Ez a páratartalom miatt van így, és fenn már a banán is megterem.

 

Szóval, a Mid-levels-ről már nagyon szép letekinteni a városra és a Victoria Bay-re, különösen szürkületkor. Szombat este fel szerettem volna menni a Peak-re a vonattal, hogy készítsek pár képet, de a sor nem kevesebb, mint 14349 méter hosszú volt, így elálltam ebbéli szándékomtól.

 

A közlekedés érdekes még a Mid-levels-en. Az emeletes buszok olyan meredek utcákon is felmennek, és olyan szűk sikátorokba is befordulnak, hogy az ember haja az égnek áll, de vannak olyan utcák ami már olyan meredekek és szűkek, hogy a nagy busz nem tud felmenni. Ilyenkor át kell szállni egy ugyanolyan számú mini buszra, aminek a neve is Mini Bus. Ezek a buszok kb. 10-15 személyes kisbuszok, amik nem buszra, hanem nagyobb méretű egyterű autóra emlékeztetnek. Azok viszont már tényleg olyan utcákon mennek fel, hogy azt mondja az ember, hogy nem létezik, hogy itt jármű felmenjen. És felmegy, sőt megáll, az utasok le-, és felszállnak, majd elindul és továbbmegy. Tudom, hogy ez nem hangzik valami nagy dolognak, de amíg nem látta valaki az utca meredekségét, addig nem tudja elképzelni. Amikor lefelé jön a mini busz az utcán azt gondolhatnánk, hogy képtelen megállni, hisz a gravitáció erősebb, és a busz gyakorlatilag fékezett módon zuhan, de a legnagyobb meglepetésre megáll.

 

A Mid-levels sikátorai, üzletei, kínai kifőzdéi, mosodái, a Hollywood Road antik műkereskedései, nyugati stílusú bárjai illetve ezek neonreklámjainak kavalkádja azt a képet adja amit az ember a „romantikus” kínai-angol Hong Kong-ról elképzel. Mindezt csak felerősíti, ha egy fülledt, párás este, vagy esetleg szemerkélő esőben látogatja meg a környéket, hisz a tócsákban visszatükröződnek és felerősödnek a színek.

 

Ilyenkor visszakapjuk azt a Kínát amit a Low-levels felhőkarcolói eltüntettek.

És mégis mozog a föld – Shanghai

2008 május 15. | Szerző: Corrradorra

 Először is köszönöm az érdeklődést, a föld – így, kis kezdőbetűvel – ugyan megmozdult és volt nagy riadalom és szervezetlenség, de mindenki jól van.

Gondolom már mindenki értesült róla, hogy a földrengés központja Shanghai-tól kb. 1200 km-re nyugatra, CsengDu környékén volt. A magyar média következetesen „Csengtu”-nak írja az epicentrumhoz eső nagyvárost, ami – mint megtudtam- helytelen, mert vagy „Cseng Du”-nak mondjuk, vagy a helyi kiejtés szerint „Csiang Tu”-nak. A mi történetírásunk szerint már a XII. századtól Csengdu a város neve. Ez az a  város ahol Kublaj kán berendezte a birodalmának a fővárosát, és ez az a város amit Xanadu-nak is neveznek.

Emlékszünk, 1242-ben a tatárok hirtelen visszafordultak, miután elérték a Magyar Királyság nyugati részét. Mindenki azt gondolta, hogy visszajönnek, de nem jöttek vissza, mert siettek vissza Kínába, mert a nagy kán, Dzsingisz fia Ogedei meghalt, és új kánt kellett választani. Batu kán, az Aranyhorda vezére pedig pályázott a posztra, de nem ért oda időben, és mindenféle belpolitikai mesterkedések miatt a mongol vezérek egy fiatal, gyenge, befolyásolható, ügyetlen embert akartak látni a vezérnek, ezért megválasztották a birodalom délnyugati részét birtokló Kublaj-t, aki ugyanúgy, mint Batu, Dzsingisz unokája volt. Azt gondolták, hogy majd őt könnyű lesz irányítani. Nem kicsit tévedtek.

 

Vissza a földrengéshez: A helyi média és a kínai állami televízió az első este még csak 5000 áldozatról és 8000 sérültről beszél, ami lehetett az igazság is, vagy a hivatalos pártködösítés is. Itt, Shanghai-ban annyira nem volt durva a helyzet. Délután, kevéssel két óra után azt éreztem, hogy egy kicsit megszédültem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert néha az amúgy is alacsony vérnyomásom leesik, és előfordul az ilyesmi. Épp training volt, és ahogy a teremben ülők hallották a kívülről beszűrődő kínai beszédet, láttam, hogy elkerekedik a szemük. majd mondták, hogy földrengés van, vagy volt, vagy lesz, így el kell hagyni az épületet. aztán berobban az ajtón az egyik ügyvéd és tényleg megerősítette, hogy el kell hagyni az épületet. Ahogy a folyosón mentünk lehetett érezni ezt a szédülést. Igazából semmi sem mozgott, de csak úgy tudtunk biztonsággal menni, ha a falat az egyik kezünkkel fogtuk. Nem kellett nekitámaszkodni a falnak, csak valahogy megérinteni, mert az valami biztos pontnak tűnt. Ha nem érintettük a falat, akkor a szédülés egyre erősebb volt. Úgy mentek az emberek, mint a részeg matróz a szárazföldön, – terpeszlépésekben.

Később arra gondoltam, hogy mennyire sérülékeny is az ember. A kilengés nem lehetett több, mint 2 mm, és mennyire megzavarta az egyensúlyközpontot. A másik gondolat pedig az, hogy mennyire nehéz lehet egy olyan robotot csinálni aminek olyan finom egyensúlyérzékelése van, mint az embernek.

 

Az iroda az épület 12. emeletén van, és simán le tudtunk menni a liftekkel, amik nem álltak le, és semmi központi bejelentés nem volt, hogy az épületet el kell hagyni. Mindenki fakultatívan levonult. Kiértünk az utcára, az épület elé, és láttuk, hogy minden környező épületből az emberek az utcára vonultak. Iszonyú nagy volt a tömeg a járdákon. Mi, páran pedig megálltunk az épület mellett, hogy ha esetleg ismét rengene a föld és az épület összeomlik, akkor legalább legyen kit maga alá temetnie. Igazából rájöttünk, hogy hirtelen nem is tudnánk hová menni, mert mindenhol magas épületek vesznek körül, így ha dől, hát akkor dől,- elszaladni nem nagyon van hová.

 

Az irodavezetőnek van valami sajtós ismerőse, így fel is hívta, hogy megkérdezze mi történt, és az meg is erősítette, hogy Szecsuán tartományban mértek egy nagyobb erejű földrengést. Ezt hallva még ácsorogtunk egy kicsit a koradélutáni napsütésben, és visszamentünk az épületbe. Ennyi.

 

Pekingben durvább volt a helyzet, és ha épp ott ér a rengés, akkor biztos, hogy mosodai költségekkel bővült volna a szállodai számla. Ott rendesen rengett a föld, a tárgyak az asztalon megmozdultak, és az ablaküvegek eresztékei recsegtek. Mindenki nagyon megijedt és rohant ki az épületből. Onnét tudjuk, hogy a két iroda azonnal kapcsolatba lépett egymással és mindenki sorolta az élményeit. És természetesen kaptunk fényképeket is a rengés utáni vidám utcai pózolásról. A kínai az a típus, aki mindent lefényképez, és mindenhol lefényképezteti magát.

 

Aztán mára kiderült, hogy a földrengés az elmúlt 30 év legnagyobb földrengése volt Kínában. Már több mint 12000 halálos áldozat van, és még ezrek vannak a romok alatt. A CCTV, – a hivatalos központi televízió – elindított egy külön csatornát ahol egész nap a földrengéssel kapcsolatos dolgokról tudósítanak. Nagy a szolidaritás mindenfelé. Tegnap az irodaházban véradás volt, csaknem mindenki részt vett, és én is a véremet adtam az ország kínjait enyhítendő.

 

Ha már Shanghai-ról írok meg kell említeni, hogy az az iroda a legbarátságosabb. Ez abból is látszik, hogy odafigyelnek arra amit az ember mond. Tavaly említettem csak futólag, hogy szívesen megnézném a Huangsan hegységet, erre a múlt héten kaptam egy mail-t, hogy a szállodában a recepción vár egy komplett leírás, hogy hogyan kell elmenni oda, és melyik vonattal érdemes indulni. Pekingben segítettek  a helyet lefoglalni a vonaton mert ilyen esetekre van egy külön bankkártyám, amin nincs olyan nagy összeg, és nem gond, ha meg kell adni a számát. A jegy nem volt drága, mert 800 km-es első osztályra szóló menettérti jegy került kb. 17.000.-Ft-ba. Shanghai-ban tényleg várt egy kisebb csomag, amiben minden instrukció le volt írva angolul, és még kis kínai feliratos kártyákat is készítettek nekem amiket meg kellett mutatni adott esetben a taxisofőrnek, ha az nem tudott latin betűket olvasni.

 

Tehát pénteken este 8 körül megérkeztem, és másnap hajnalban 4-kor indult a vonat a Huangsan lábához. A vonat egy nagyon finomra hangolt szerelvény volt, és hasonlított a japán Shinkanzen-hez. Teljesen kulturált, hangszigetelt, kényelmes ülésekkel, nagy ablakokkal. Az út 6 órát tartott, tehát mentünk elég nagy sebességgel. Az első pár óra semmi látnivalót nem hozott, mert sötét volt, de ahogy felkelt a nap….csak egy szó: WOW!

 

A vidéki Kína más. Először azt hittem, hogy majd nagyon elmaradott vidéken megyünk, de a vasútvonal egy folyóvölgyben, egy tökéletes minőségű 2×2 sávos autópálya mellett futott. De a falvak viszont igen archaikusak voltak. Biciklisek, biciklisek mindenfelé, hatalmas rizskalapban. A házak a folyó mellé települtek, és úgy tűnt, hogy többet használják a folyót, mint útvonalat, mint a vasutat és az autót. Volt, hogy azt hittem, hogy a vidéken áradás van, de közelebbről megnézve látható volt, hogy az „árvíz” fel van parcellázva. Rizsföldek voltak, és a rizst még csak most kezdték ültetni. Lehetett látni a tipikus ázsiai képet: a rizsföldön emberek hatalmas kúpos szalmakalapban plántálják a rizst, és a távolban hegyek emelkednek. A hegyek viszont úgy emelkedtek ki a síkságból mintha hatalmas kőkorszaki lándzsa hegyek döfték volna át a földfelszínt a mélyből.

 

Tavaly vittem a vízfestményeket, és némelyeken tájkép volt szűk folyóvölgyekkel, és meredek hegyekkel. Olyan hegyekkel amik csúcsa a felhők felé ér. Nos, ezek a hegyek léteznek. A fák ugyanúgy kapaszkodnak a sziklába, mint a képeken látszik. A folyókon ugyanúgy közlekednek kis, sátras ladikok amiket egy ember egy hosszú póznával hajt előre. Fantasztikusak a kormoránnal halászók. Úgy tűnnek, mintha a vízen állnának, kezükben egy hosszú pózna, aminek a végére ráültetik a madarat, ami hirtelen alábukik és egy hallal a szájában tér vissza, de lenyelni nem tudja, mert a nyakán van egy szalag és az nem engedi neki lenyelni.

 

A vonat megérkezett és az állomásról teljesen szervezetten buszok indultak a hegyek felé. Az út kb 40 percig tartott és elvitt a felvonóig, – ugye, a lanovkáig J – és ezek a kabinok már sokkal jobbak voltak, mint amikkel a Nagy Falra lehetett felmenni. Itt legalább záródott az ajtó. Aztán elindultunk felfelé. Nos, inkább még egy földrengés, mint ez az élmény. Néha függőlegesen vitt fel, de a legrosszabb a kb. 45 fokos szögben való emelkedés, amikor a szél lengeti a kabint. És ha mindez felhőben történik, akkor majdnem irány a mosoda.

 

De Istennek hála az ember megérkezik, és a felhők fölött szikrázó napsütés fogadja. A hegycsúcsokon régi kolostorok. A csúcsokat nem lehet rövid idő alatt összességében bejárni, hanem választani kell egy ösvényt és azon végigmenni. Van, hogy az út a függőleges sziklafal oldalán vezet, és alattunk valami irdatlan mélység, amit nem is lehet látni, mert a felhők felett vagyunk. A legjobb feljutni egy magaslaton lévő kilátóba és szétnézni. Akkor látni lehet a fehér felhőket amikből ki-ki emelkednek a hegycsúcsok, amiken magányos fák állnak évszázadok óta.

a felhőkön keresztülmenni külön élmény. Eleinte nem értettem, hogy miért osztogatnak mindenkinek műanyag esőköpenyt, de aztán rájöttem. ezt bizony viselni kell a felhőben, mert különben pillanatok alatt átnedvesedik a ruha. Így is, csak picivel később. A haj, az teljesen vizes lesz. Kár is bármivel próbálkozni. A látótávolság 3-4 méter, így el lehet képzelni a páratartalmat. Olyan nagy mennyiségű víz található a levegőben, hogy a vaskorlátokon megtelepedett valami algafaj.

 

Lefelé az út könnyebb volt mint gondoltam, vagyis inkább nem volt annyira félelmetes. Aztán visszafelé vonatozás, és megérkezés Shanghai-ba valamivel éjfél után. 

 

Összesen utaztam kb. 13-14 órát, de megérte.

A valódi Huangsan hegységbe nem jutottam el, csak épp a hegylánc kezdetéhez, de az is leírhatatlan. Erre mondja az ember, hogy „ezt látni kell”. Tudom, hogy az, hogy én eljuthattam oda és láthattam, azt nagyban megkönnyítette az iroda ahol dolgozom, mert Shanghai-ig leagalább elvitt. Ezért a legkomolyabb köszönet a cégnek. Nem smúzolásból mondom, tényleg így van!

 

Aki pedig teheti, vegye fel Kínát az úti céljai közé. 

A Mennyei Béke estéje – Tian’an Men

2008 május 13. | Szerző: Corrradorra

Kissé el vagyok maradva a publikálással, de majd jobban igyekszem! 

Múlt csütörtök este a recepciós lányka – akitől most már ezúton is bocsánatot kérek, mert tavaly poénkodtam a nevével- pekingi városnézésre vitt.

Ez így persze nem teljesen fedi a valóságot, mert én panaszkodtam, hogy a vasárnapi érkezés miatt nem volt alkalom turistáskodni, hétköznap este pedig már nagyon este van, és „jajháténnemisismeremavárost”, erre ő előállt azzal az ötlettel, hogy ő eljön velem és este és legalább kivilágítva megnézhetjük a várost. Lehet ezt a felvetést visszautasítani?

 

Alaposan fel is készült, mert elment még a könyvtárba is, és kikölcsönzött útikönyveket, és előző este végigböngészte őket. A Tiltott Városba már nem lehetett bemenni, mert este fél nyolcra értünk oda, lévén hétig dolgozik, de a főbejáratnál lehetett pár esti fotót készíteni. Vagyis, nagyon sok esti fotót lehetett készíteni. A Tiananmen térre vezető út szintén megújult, és a város külső falai mellett húzódó területet gyönyörűen parkosították. Emlékszem még az első utamról, hogy Város nyugati fala mentén, a mostani park helyén volt szerintem Ázsia, de legalábbis Kína legbüdösebb csatornája. Ezt a csatornát még az első Köztársaság idején (1912-16) idején vezette oda Yuan Shikai, az első elnök, mert így akart leszámolni az átkos császári múlttal és modernizálni az országot. Olyan könnyen értelmezhető és követhető rendeleteket hozott, mint például: ”A régi, rossz szokásokat el kell vetni, és helyettük új, jó szokásokat kell bevezetni” A bajt még tetézte, hogy az elnök eleinte úgy gondolta, hogy a köztársaság az jó, de később az jutott eszébe, hogy tulajdonképpen az ország irányítását biztosító Mennyei Mandátumot most gyakorlatilag ő kapta meg, és hamarosan be akart költözni a Tiltott Városba, és magát császárrá emelve dinasztiát alapítani. Ezt a nép nem nézte jó szemmel, erre neki petíciót kellett benyújtania magához, hogy sosem akar császár lenni, ami őt úgy elkeserítette, hogy felújította a nem is annyira elfeledett szokását, az ivászatot, és onnantól kezdve senki nem látta józanul. Cirka két év alatt elérte, hogy az Égiek nem csak a Mennyei Mandátumot, hanem az Élet Mandátumát is visszavették tőle, és ezzel kezdetét vette a kínai polgárháború.    

 

Nos, ezt a csatornát most elvezették a császárvárostól, helyébe friss vizű patakot tereltek és építettek egy nagyon kellemes, tiszta, gondozott parkot. A Város bejáratánál természetesen fényárba úszott a Ming Kapu, és rajta Mao arcképe, de maga a tér sötétben volt. A Ming Kapu előtt pedig rendőrök és kínai turisták voltak igen nagy számban. A rendőrök vigyáztak a rendre, és elzavarták a kevés külföldit zaklató árusokat. Jó volt, hogy velem volt a lányka, mert így legalább nem zaklattak annyira, sőt, semennyire, ő viszont simán elküldött mindenkit ha a fénykép útjában volt.

 

Érdekes, hogy a kínaiak mennyire emberközpontúak. A taxisofőr például a Tian’an Men-re ment végig ötletelt, hogy merre is kéne menni, hol vannak jó esti fényképező helyet. Az emberek, akiket a lányka megkért, hogy álljanak odébb, a legtermészetesebb módon fogadták ezt. Sőt, mivel látták, hogy külföldi vagyok, és van egy kísérőm, így többen, spontán elkezdtek szervezkedni, hogy nekem minél jobb spot-om legyen. Közben mindenki mosolygott és elismerően bólogatott, mert az is a legtermészetesebb, hogy ha fényképezel valamit, akkor valaki(ik) mögéd állnak és simán belenéznek a keresőképbe és onnét nézik, hogy mit fotózol, esetleg, – illetve, szinte biztosan – instruktálnak, hogy hogyan kéne még jobban csinálni.

A nagy fotózást egy őrült tibeti tüntető zavarta meg, aki valamivel elkezdte fröcskölni az embereket, de pillanatok alatt ott termett 3 rohamrendőr és leteperték. Erre a nagy leperés közepette, az én kísérőm, ez az alig 160 centis, 40 kilós tündérke odamegy az egyik rohamrendőrhöz, megveregeti a vállát és kérdést intéz hozzá. Erre az felfüggeszti a leteperést, és 20 percen keresztül ecseteli, hogy hogyan lehetNE bejutni a Tian’an Men Térre, ha nem lenNE éppen ilyen késő és nem lenNE zárva, majd mosolyogva elköszön és visszatérdepel a rendetlenkedő állampolgárra. Az már extra vicces, hogy a beszélgetésbe a letepert tüntető is beleszólt, és bár én nem értettem, de lehet, hogy neki is volt valami ötlete. Tehát mindenki segítőkész és barátságos és mosolyog. Az utcai árus összesen 10 mondatot tud angolul, de ha kérdezünk valamit, akkor kézzel-lábbal, a legnagyobb odaadással segít, sőt rohan egy kört, hogy kerítsen egy másik embert, aki jobban el tudja magyarázni.

 

Az teljesen természetes dolog, ha az ember megy az úton öltönyben, vagy vásárol egy szupermarketban, akkor megveregetik a vállát és megdicsérik az öltönyt, vagy a cipőt, vagy akármit.

 

A Silk Market-ben pedig nagyon élvezik és imádják azt a külföldit, aki az alkudozásban megtáncoltatja a kínai kereskedőt. Egy-egy ilyen alkudozás alkalmával kisebb nézőközönség jön össze és megy az eszmecsere. De folyamatos a mosolygás, a vállveregetés. Nekem sikerült rövid népszerűségre szert tenni azzal a taktikával, hogy megkérem a kereskedőt, – akik többnyire fiatal, huszonéves lányok- hogy mondja ki hangosan az árat amennyit kért, hogy érezze, hogy az mennyire sok.

Egyébként a Silk Market drágult a tavalyelőtti állapotokhoz képest. Miért? Mert a kínaiak nagyon nem hülyék és tudják, hogy a Silk Market benne van minden útikönyvben, minden leírásban, mint kötelező program, továbbá turista olvas róluk, és mindenkit elhoznak ide aki Pekingbe érkezik, mert mindenki élete nagy bevásárlását akarja lebonyolítani. A kínainak nem fontos eladni az árúját aznap, mert ő ott lesz holnap is, holnapután is, a nyugati turistának pedig egy estéje van a Silk Market-re, és ha nem veszi meg amit kinézett magának, akkor úszott a bolt. A kínai pedig tudja, hogy minden nap több-több látogató érkezik Kínába.   

 

A francba a sok nyugati turistával! J

 

Visszatérve az emberközpontúságra, az egyik leglátványosabb bizonyítéka a dolognak, a kert. Nincs irodaház, akármilyen komplexum kert nélkül. A Kerry Center-ben is van egy kert. A kert három oldalról falakkal körbe van véve és van benne egy vízesés, kicsi mesterséges vízfolyás, 20 centis zuhogókkal, és természetesen virágok, fák, és a legfontosabb: sűrű, kis kanyargós utak, eldugott zugok. Oda délidőben, vagy akármikor le lehet menni, és ha csak egy pár percre is leülni egy fa alá, vagy a mesterséges patak szélére. Például, az irodában szokás, hogy hetente, ha jó idő van, délben mindenki – úgy értem: MINDENKI- lemegy és visznek plédeket, körben leülnek a fűre, vagy akik akarnak hackey-sack-kelnek. (Egy kis babzsák szerű labda, és lábbal kell a levegőben tartani – amerikai játék). Olyan, mintha a mi irodánk kompletten, egyszer hetente levonulna a Roosevelt tér füvére piknikelni egy félórára, míg mindenki megeszi a szendvicsét.

 

A kert nagyon fontos, és úgy van kialakítva, hogy nincsenek benne padok. Csak a patak medrének a szélére, vagy a virágágyások mellé lehet leülni, és ez teljesen szándékos, mert ezzel is ki akarnak ragadni pár perc erejéig a civilizációból.

Kínában nem is építenek semmilyen épületet, irodaházat, közintézmény kert nélkül.

Japan Reloaded

2008 május 8. | Szerző: Corrradorra

 

Elég szomorú voltam amikor szombaton a gép Szöulból jövet leszállt Tokióban.

 

Pedig a szombati nap igen jól indult. Nem volt annyira szörnyű olyan reggel 4:45-kor kelni sem, a hotelból való kijelentkezés igen flottul ment, a repülőtéri shuttle busz időben indult, semmi forgalom nem volt az utakon, és még az eső is zuhogott, ami olyan keserédes költői szomorúsággal töltött el. Ahogy a japánok mondják:”Esős reggelen kis szomorúság a legkegyesebb lelkiállapot”

 

A repülőtéren a szervezettség ismét profi volt, semmiből sem tartott bejelentkezni, átjutni az ellenőrzéseken, és pillanatok alatt ott voltam a kapunál. Még nézelődni is volt idő.

A beszállás a 9:35-ös JAL 638-as járatba másodpercre pontosan kezdődött, tehát minden olyan japános volt.

 

A kigurulás a kifutópályára elég sokáig tartott, és már-már azt hinné az ember, hogy csak úgy gurulva, kvázi autózva megyünk el Pekingig, de a japánok ezt is belekalkulálták. A teljes menetidő 3 óra 50 perc, ami 3 óra 20 perc repülési időből, és 30 perc gurulási- és felkészülési időből áll! Jó, nem? J

(Bocsánat, vasutasként vonzódom a menetrendekhez, bár a repülőn önfegyelmet gyakorlok és nem teszem meg azt amit a vonaton mindig, ha lassul egy picit a nyílt pályán: lehúzom az ablakot, és megnézem, hogy mit mutat a térközjelző, habár tudom, hogy rég elfelejtettem a jelzések értelmezését)

 

Felszállás után minden rendben volt, egy kis turbulencia a hegyek felett, egyébként semmi különös. A látvány igen szép, ahogy a gép áthalad az ország felett, és párhuzamosan repül a partokkal a tenger felett.

Japán igen hegyes vidék. A tengerpart mentén van egy kis lakható terület, vagy a folyóvölgyekben felfelé egy picit, de egyébként hegy, hegyet követ, amelyek teteje hósapkában végződik. A Fuji nem véletlenül szent hegy, mert annyival magasabb a többi közül, mint a tanító néni az elsőosztályosok között.

 

Szóval, Korea partjainál a gép elkezdett körözni. Először gondoltam, hogy foglalt a légtér. Már egy félórája köröztünk, amikor bejelentették, hogy Pekingben vihar van, ezért további értesítésig továbbkörözünk. Eltelt még egy félóra amikor közölték, hogy elmegyünk Szöulba, ott leszállunk és megvárjuk amíg továbbmehetünk. Ez már nem volt kellemes, de nem volt szörnyű. Szöul félórányira volt, leszállt a gép és következett egy rövid, 25 perces ácsorgás. Majd a kapitány bejelentette, hogy úgy döntött, hogy visszamegyünk a Naritára.

 

Ez már fájt. Útközben, azalatt a laza két óra alatt lejátszottam a fejemben, hogy itt, aznap már nem lesz Pekingbe való megérkezés. a visszaút ugyanolyan eseménytelen volt, mint az odaút, és olyan délután fél 5 körül vissza is érkeztünk. Ekkor már 7 órája ültünk a repülőgépen.

 

A visszaérkezéskor tájékoztattak, hogy Pekingben az idő már jó, de ma már semmilyen járatra nem lehet feljutni, mert mind tele van. Viszont cserébe legalább szállást sem tudnak felajánlani, mert Japánban szombaton négynapos hétvége kezdődött, így minden hotelszoba foglalt.

 

De legalább újra átmehetünk az útlevél ellenőrzésen, és megkaphatjuk a csomagunkat amivel azt kezdünk amit akarunk, és oda megyünk ahová akarunk, de ők ezért mélyen sajnálkoznak, és többször is elnézést kérnek.

 

Tehát, húsz perc vitatkozás, jajgatás japánul az utazóközönség részéről, 3 perc értetlenkedés egy spanyol család és az én részemről, majd újra kinn találtuk magunkat a érkezési oldalon.

 

Ott viszont már ismét profizmus. A JAL pultnál mindenki földig hajol, és elnézést kér, és közlik, hogy automatikusan lefoglalták a jegyet ugyanarra a járatra a következő napra és turista információs pultnál lehet szállás után érdeklődni.

Az információs pultnál a hölgy nagyon segítőkészen elém rakott egy papírt tele helyi – értsd. Narita város- motelekkel, ugyanakkor azt is közölte, hogy szinte reménytelen hívni őket, mert úgyis minden hely foglalt, de azért megpróbálhatja. Meg is tette, és másodikra talált egy közeli motelt, ahová kis, ingyenes shuttle busz visz. Ennél jobb hír azon a napon már csak az lett volna, ha Sophie Marceau felhív, hogy odaköltözne hozzám, ha nem baj.

A buszt épp eléretem, és 20 perces buszozás után megérkezem a motelbe. A motelben kiderült hogy én angolul beszélek, ők meg japánul Így, per capita. S, mivel az én Andzsin-szan -on edukált japánom jobb volt, mint az ő angoljuk kissé nehezen ment a társalgás, de csak sikerült, mert a többszáz jehovista közül volt aki elég jól értett angolul.

A motelben ugyanis jehovisták szálltak meg akiknek a közelben volt a nagy, éves konvenciójuk. Megköszöntem a segítséget, önmagamat – a térítést elkerülendő – jehovistának vallottam. A szoba kicsi volt, de tiszta.

Aztán lementem a közeli étterembe, vagy inkább csehóba ahol sem jehovisták nem voltak, sem a 3 szakács-pincér hölgy nem tudott angolul. Magyarul sem. Aztán végül rámnéztek, tárgyaltak kicsit, és megállapodtak abban, hogy mi lesz nekem a legjobb. Hoztak egy adag rizst, rántotthússal, kis káposztával, ami le volt öntve valami ecetes szósszal, egy kis wasabi-t, és én ilyen jót még éltemben nem ettem Japánban! Volt a dolognak valami speciális hangulata, mert rajtunk kívül senki nem volt a vendéglőben, és evés közben ettem, így mi, négyen valami szappanopera szamuráj-sorozatot néztünk amiben kék kimonós szamurájok rohangáltak a képernyő két széle között, kivont karddal, – ezért egyre kevesebben-kevesebben, – és néha egy másik jelenetben nők zokogtak akikre idős szamurájok szidalma zúdult.

 

Aztán reggel 6:30-kor a shuttle busszal ismét kimentem a Narita-ra, és minden kezdődött elölről, de ezúttal már úgy fejeződött be, ahogy az tervezve volt, vagyis 12: 30-ra Pekingbe érkeztem.

 

Méghozzá arra a hipermodern új repülőtérre amiről mostanában a híradások szólnak.

De ez már a következő történet.

A Császár születésnapja

2008 május 6. | Szerző: Corrradorra

 

Ez a nap ugyan munkaszüneti nap, de nem a nagy állami ünnepek közé sorolandó, ami azt jelenti, hogy nincs semmi ünnepélyes fogadás, és díszszemle, vagy zászlófelvonás, hanem egyszerűen az emberek ezen a napon kirándulnak egyet, vagy bevásárlási feladataiknak teszek eleget. Az üzletek nyitva vannak, de ez nem nagy szám, mert igen ritka kivétellel mindig nyitva vannak. Az irodában azt mondták, hogy „kihalt” lesz a város, mert sokan kirándulni fognak a szuburbiába, de számomra nem tűnt nagyon kihaltnak. Persze ha tokiói méretekkel mérjük, akkor valóban kevesebb ember volt az utcákon.

 

Ezen a napon az Edói Kastélyt vagy várat látogattam meg. Nagy szerencsém volt, mert ez a vár a Császári Palotaként is ismert és funkcionál, ezért a publikum előtt zárt, az évben csak kétszer látogatható, január elsején és a császár születésnapján, így volt lehetőségem meglátogatni. Ezt a várat nem úgy kell elképzelni, mint egy európai várat. Az európai várak leginkább magasak igyekeztek lenni. A japán várakra jellemző, hogy nagy területen fekszenek és külső-, és belső várfalak gyűrűiből állnak. Nincs náluk a nálunk jól ismert, a várfal mentén végighúzódó gyilokjáró, vagy bástyák. A sarokpontokon őrtornyok vannak, de azok is leginkább egy lakóépülethez hasonlíthatóak. A „palota” is másképp értelmezendő. Nem egy nagy épületről van szó, hanem sok kisebb épületegyüttesről. Egy-egy „palota-épület” egy fogadóteremből áll, aminek a padlója tatamikkal van lefedve, a végén egy emelvény, ahol a földesúr, a daimjó ült. A terem mellett, pedig kicsi, tolóajtóval elválasztott hálószobák vannak, ahol a feleségek, ágyasok, illetve a vendégek és a testőrség szamurájai voltak elszállásolva.

 

A császári palota is ilyen. Sajnos csak egy részét lehetett bejárni, és benn pedig nem lehetett fényképezni. Kívülről a palota nem tűnik egyébnek, mint egy vizesárokkal körülvett kertnek, ahol a fák lombja között itt-ott lehet látni néhány épület tetejét. A kert az igen gondozott, és látszik, hogy nagy odafigyeléssel gondozzák, de ez szinte az unalomig ismert tény a japánokról.

 

A palota külső fala és vizesárka körül viszont jó széles járda van, így teljesen körbejárható, ill. körbeFUTHATÓ! Merthogy egyben egy futópálya is. A járdán jelölik a távot, így le tudtam olvasni, hogy a teljes kerület 6,3 km hosszú, tehát 1 km-rel nagyobb, mint a Margitsziget (5,3 km).Nagyon sok kocogó és a kellemes tavaszi napsütésben sétáló ember volt. A megfigyelésem kiterjedt arra, hogy sok futó ember rövid ujjú pólóban, és könyékig érő fehér kesztyűben volt. Később az irodában elmondták, hogy a napbarnítás ellen védekeznek ilyen módon. Nem a napégés, hanem a napbarnítás ellen. Ugyanis, kedves barna bőrűek, és mindannyian, ti könnyen barnulók, most figyelmezzetek! NAPBARNÍTOTTNAK LENNI SNASSZ!

A napbarnítottság az alacsonyabb néprétegekhez való tartozást jelenti. Tehát az illető, vagy paraszt, vagy eta. A paraszt, az még egy emberi státusz, de az eta már teljesen megvetett, kirekesztett valaki volt. Az eták voltak a shogunátus korában akik a piszkos munkát elvégezték. Ők voltak például a mészárosok, akik az állatokat ölték le és dolgozták fel. Érdekes módon a mai Japánban a legcikibb dolog a húsfeldolgozó iparban tevékenykedni. Olyan mint nálunk az utcaseprő, vagy a BKV ellenőr.   

 

Ha valakinek a keze napbarnított volt, akkor az azt jelentette, hogy egész nap kinn a rizsföldeken dolgozott, és még ha a ruháit nem is vetette le, a kezét akkor is érte a nap. Paraszt volt. Vagy ökrök és disznók belsőségei között turkált, és a vér barnára festette a bőrét.

Ellenben a szamurájok, daimjók és egyéb olyan megbecsült foglalkozást űzők, mint a kurtizánok soha nem tartózkodtak a földeken. Ők mindig az árnyékban, vagy napernyő alatt voltak, és rendesen fel voltak öltözve kimonóba, és nem félmeztelen hajlongtak a rizsföldeken. A gésák is fehérre mázolják az arcukat, ugye!?

 

Így mostantól le a szoláriumokkal, vesszenek a műnap imádói! Vagy legalábbis, ha saját magamra nézek, akkor bizonyossággal sejthetem, hogy nem tartozom az alacsonyabb néprétegekhez. J

 

Persze azért itt is akad szép számmal olyan aki vizslavörösre szolizza magát, de ők már egy más kategóriához tartoznak.

 

Ezen a napon mégis van egy dolog, amit ünnepelnek, vagy legalábbis megemlékeznek róla. Ez pedig a háborúk és azok áldozatai.

 

A Keleti Kert mellett van egy szentély, ami a háborúkban meghaltak szellemeinek van dedikálva. Ott volt egy kisebb parádé, ami abból állt, hogy néhány jelenlegi katona, illetve néhány másvalaki magára öltötte a különböző korok egyenruháit és vonultak egy rövidet. Aztán leücsörödtek szakézni egyet. így lehetett együtt látni, hogy a Tokugawa szamuráj együtt iszogat a II. világháborús katonával.

 

A szentély területén van egy múzeum is ami Japán katonai történelmét mutatja be. Ha valakit elvet ide a sors, feltétlen menjen el, mert igen előkelő gyűjtemény. Eredeti szamuráj vértek, fegyverek láthatóak. Továbbá kicsit vicces, ha megnézzük Tokugawa Ieasu, vagy Oda Nobunaga rettegett nagy hadurak teljes harci vértjét, és rájövünk, hogy alig érték el a 165 cm-t.

 

Látható itt eredetiben egy, a Pearl Harbour-t támadó, és később az amerikai pilóták által rettegett Mitsubishi ZERO vadászgép is. Ez a vadászgép hosszú ideig uralta a Csendes-Óceáni hadszíntereket, és csak a ’43 végén megjelenő amerikai Spitfire és Mustang tudta vele felvenni a versenyt.

 

Eléggé egyoldalú módon mutatja be a kiállítás Japán II. világháborús kínai szereplését is, ami ugye tele volt háborús bűnökkel és különféle attrocitásokkal. A Nankinban történt eseményeket mindenhol „The Nanjing Massacre”-nek vagy a nők szempontjából „The Rape of Nanjing”-nak emlegetink, itt viszont úgy szerepelt, mint a „The Nanjing Incident”. Nos, ez az incidens 6 hétig tartott és kétszázezer halt bele.

 

A vár körbesétálása után még volt idő elmenni Tokió elektronikai városnegyedébe, Akihabara-ba. Az utazás JR vonattal a legegyszerűbb. Shibuya-tól a Tokyo állomásig, ahol a Császári Palota található az út 40 perc. Akihabara-ig még két megállót tovább kell menni a Tokyo állomástól, ami 4 perc. A pontos perceket onnét lehet tudni, hogy a vonaton, -ami ugyan vonat/ magasvasút, mégis olyan metrószerelvény belseje van,-minden ajtó fölött vagy egy LCD monitor ami mutatja a teljes kört, és, hogy épp hol tart a vonat, és mennyi idő van egyes állomások között. Tehát, ha felülünk a vonatra Shibuya-ban, és ránézünk a monitorra, akkor láthatjuk, hogy a Tokio állomásra 40 perc múlva érünk el, Akihabara-ig pedig 44 perc van.

 

De mi a francért fontos ez?

Azért mert a japánok kissé modernebb mobiltelefont használnak, mint mi.

 

Hogy jön ez most ide?

 

Úgy, hogy ami nálunk csak most kezd bejönni, és alig tudják páran megfizetni, és egyébként meg a szolgáltatók szinte nullával egyenlő kínálattal bírnak, azt náluk a széles néptömegek már évek óta használják. Ez a 3G technológia. Náluk már nincs is GSM, ezért nem működnek ott az európai telefonok. Ezzel a technológiával állandó internet kapcsolatunk lehet, tehát van e-mail-ünk, tudunk böngészni, chatelhetünk, videofonálhatunk, hallgathatunk digitális rádiót, valamint nézhetünk TV-t, természetesen ezt is digitális minőségben, és a filmbankokból kikölcsönözhetjük a kedvenc sorozatunk egy-egy elmulasztott részét.

 

Mivel a vonat alagutakban, vasbeton tömbök, oszlopok között, itt-ott halad, így azon természetesen a folyamatos hálózati lefedettség biztosítása miatt külön 3G közvetítő egység működik, így ha ránézünk a monitorra, akkor láthatjuk, hogy érdemes-e rákapcsolódni a vonat 3G-jére, van-e annyi idő, hogy megnézzünk egy-két epizódot, vagy belefogjunk egy hosszabb eBook letöltésébe, olvasásába. Mint nálunk a Vodafone a metróvonalon, csak nagyban!

 

Akihabara nem nagy szám. Illetve, nagy szám, ha azt tekintjük, hogy az Electric Town tele van színes neonreklámokkal, és egymás mellett sorakoznak a nagyobbnál nagyobb 7-8 emeletes áruházak, amik csak műszaki cikkeket árulnak. Nyilván minden tele van mindenféle kütyükkel, a billentyűzettől a 3 méter képátmérőjű tv-ig. Amire igazán irigykedtem, az az audió részleg volt. Nagyon jó hifi cuccok voltak! A sláger most az mp3 lejátszó, az iPOD, az iPhone, és ezeknek az mp3-as eszközöknek a kihangosítása. Nagyon tetszett a SONY legújabb asztali számítógépe. A mi európai asztali gépeink nagyok, otrombák, rondák és nem passzolnak pl. egy lakás berendezéséhez. A SONY rájött, hogy ami jó, az attól még szép és dizájnos is lehet. Csináltak egy asztali gépet, ami egyébként egy monitor és egy annak az aljáról le-, felhajtható billentyűzet. Tehát képzeljünk egy álló monitor képernyőt csak úgy mindenféle műanyag keret nélkül, ami egy szép, enyhén barnított álló vastag üveglapra van helyezve. Semmi keret, csak a képernyő, és az üveglap. A képernyő mögött van a gép, ami gyakorlatilag egy laptop méretű eszköz. A billentyűzet pedig szépen felhajtható, ha nem használjuk. Használaton kívül pedig olyan, mint egy naptár, mert a felhajtott billentyűzet eltakarja a monitor alsó felét, a felső, látható részén pedig a dátum és az óra látható.

 

És az ilyen asztali gépek kaphatóak akár barokk, vidéki angol, art deco, vagy csőbútor-modern stílusban is. Pl. van olyan változat, hogy az üveglap helyett a monitor egy fa-, vagy bőr képkeretben van, és a billentyűzet is hasonló stílusú.

Japán felé, félúton….és már ott!

2008 május 5. | Szerző: Corrradorra

Az Úr és a cég kegyelméből immár harmadszor is Ázsia felé tartottam.

Isten és a kevélyek

2008 március 14. | Szerző: Corrradorra

 

Mai hír, hogy Blaskó Péter nem veszi át a Kossuth díjat a miniszterelnöktől.

Eddig még mondhatnám: no comment. De Blaskó úr levelet is írt, és közzé tette azt a Magyar Nemzet.

 

Többek közt ezt írta:“Nem óhajtok Önnel kezet fogni!. Ha megtenném, nem simogathatnám meg soha többé a gyermekeim arcát, feleségem kezét”

 

Ez az a két mondat ami sértő. Nem a miniszterelnöknek, hanem nekem! Én érzem magam sértve. Nem is sértettség ez, hanem elkeseredettség. Elkeseredtem azon, hogy olyan országban élünk, ahol ilyen mondatok megjelenhetnek. Tudom, hogy mondtak már ennél cifrábbat is, de most nem a félnótás kereszténydemokrata pártelnökről van szó, vagy a kötelet ajánlgató botrány gyárosról, és nem is a miniszteri titkárnők Lovy Loversonjáról, hanem egy olyasvalakiről akinek a kultúra maga kellene, hogy hivatása legyen. 

 

Nem akartam politikával foglalkozni ezen blogban, és most sem azt teszem. Kultúrával, neveltetéssel szeretnék foglalkozni, vagy ami ebből a két mondatból kisüt, a kultúra és a neveltetés hiányosságaival.

 

És, hogy folytassam a megkezdett sort, hát írok én is egy nyílt levelet!

 

Nyílt levél Blaskó Péternek

 

Látlak!

Látlak téged Blaskó Péter!

Lát téged az Isten, akit te állítólag félsz! Látott téged Jakab apostol is amikor rólad írt!

 

Most azt gondolod, hogy hatalmas vagy! Most azt gondolod, hogy igaz vagy! Most azt gondolod, hogy ember vagy!

 

Sajnállak!

Sajnállak téged Blaskó Péter!

Sajnált téged Jakab apostol is amikor rólad írt!

 

Lehet, hogy nem szereted azt akinek a kézfogását elutasítod. Ne szeresd. De légy alázatos! Légy alázattal, amikor a nemzet – ami számodra oly fontos, hisz “igaz” magyar vagy- téged ünnepelni szeretne. Sajnos el kell fogadnod azt a tényt, – mert nincs más választásod- hogy a nemzet te vagy, és ő, és én. A nemzet mi vagyunk.

 

Ha nem fogsz kezet vele, mert nem érinthetnéd utána a szeretteidet, akkor az én kezemet utasítod el. Rajta keresztül engem sértesz meg, engem bélyegzel tisztátalannak. Hogy miért? Mert én -az állampolgár- vagyok az, aki neked a díjat adja, csak övé a kéz ami neked átnyújtja. Én vagyok az akit eltaszítasz, pedig én szerettelek. Nem gondoltam azt, hogy nemzetrontó, hazaáruló voltál amikor a 80-as években elfogadtál két másik állami díjat. Tiszteltelek! Köszöntem neked akkor, amikor a miskolci lépcsőházban szökdeltél a fokokon lefelé, mert veseköved volt. Ember voltál a szememben.

 

Belőled gyűlölet sugárzik, amit álságos szófacsarásokkal, és júdásarcú bocsánatkérésekkel akarsz palástolni! Nem jó ez így, Péter! Öregember vagy, mégis hiányzik belőled a bölcsesség. Méreggel, szánalmas magyarkodással próbálod helyettesíteni. 

 

Hiányolod a demokráciát?

Péter, jó reggelt!

 

Demokrácia van, hisz csak az Isten fog elszámoltatni egyszer majd a gőgösségedért!

 

Most sem gondolom, hogy nemzetrontó lettél. Csak vak és szolgalelkű.

 

A leprások bélyegét ragasztottad rám! Ezt a bélyeget én viszont most büszkén viselem, és a kevélységed ellen csak a védtelenségem a fegyverem.

 

Kirekesztettél, megaláztál, de ezzel együtt fel is emeltél, mert eszembe juttattad Jakab apostol szavait:

 

„Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja”.

   

Kívánok annak az embernek akinek a leveled szántad annyi alázatot, hogy ne mondja azt amit megérdemelnél. Hogy hasonló módon, mint ahogy te megtetted a szavaiddal, úgy vágják azt neked is arcodba!

 

Helyette kimondom én:

 

“Köszönjük Péter, hogy a leveled megírtad, mert így már láthatjuk, hogy mennyire nem vagy méltó arra a díjra!”

 

 

Pardon me!

2008 február 15. | Szerző: Corrradorra

Pumicica!

Lehet, hogy félreérthetően írtam, de a Julcsiról szóló bejegyzésekben NEM én vagyok “Pasi”. Az én szerepem Julcsinál a kidumálás volt. Vagyis helyesebben megfogalmazva Julcsi hozta meg a döntést, én csak elősegítettem ebben.

Ennyi, semmi több!

🙂