Mentsük a menthetőt!
2009 március 23. | Szerző: Corrradorra
Mivel a válság valamennyire az utazásaimat is érinti, így attól félek, hogy soha nem látom többé Kínát. Amikor csaknem egy éve a gép felszállt Hong Kong-ban és elindult vissza, Európa felé, kinéztem az ablakon és arra gondoltam: „Nemsokára 40 éves leszek. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Ázsiába voltam?!” Igazából mindig ezt gondoltam, de mélyen bennem volt a remény, hogy a következő évben újra fogom szívni azoknak a városoknak a jó, szennyezett levegőjét!
Most, hogy komolyan fenyeget a veszély, igen szomorú vagyok.
Mi van, ha tényleg utoljára láttam Kínát!?
Rájöttem, hogy nagyon sok dolgot csináltam az életemben utoljára, és sok dolog van, amit már nem tehetek többé! Soha többé nem leszek már először szerelmes, nem fogok megtanulni motorozni, vagy soha sem izgulhatok már a szüzességem elvesztése miatt.
És ha szétnézek a városok főutcáin, akkor a felsorolásba beilleszthetem a vásárlást is!
A városok főutcái lassan kiürülnek. A kis, levendula, kávé, és sült kenyér illatú üzletek eltűnnek, nem lesz több méterárú bolt hatvanas évekből megmaradt felirattal, és méterrúddal. Első figyelmeztető jelként helyükön ingatlanirodák nyílnak, majd azok is elköltöznek. Lassan minden város szélén lesz egy-két-három nagy bevásárló hodály, ahol majd mindent lehet kapni a tűcérnától kezdve a darált marhahúsig. Nem kell majd üzletről-üzletre cipekedni, a választék nagy lesz, a hús és a zöldség friss, és minden olcsóbb lesz, mint a klasszikus, butikszerű üzletekben. Minden olyan amerikai stílusú lesz! A belvárosokban csak azok az üzletek maradnak majd meg egy darabig, ahol a férj a saját feleségét foglalkoztatja, de csak azért, hogy az asszony mindig szem előtt legyen és nehogy lelépjen a helyi tornatanárral, vagy valami menő vállalkozóval. Persze az üzletben akkor is ott kell maradni valakinek, amikor valaki elmegy a hodályba árut beszerezni, és a feleség majd akkor bonyolítja le a randit és végül csak lelép. Erre a férj végképp elkeseredik, alkoholizmusba menekül, az üzletét elveszi a bank, bezárják, bedeszkázzák, és a helyi süldő kamasz ifjúság végre taggelheti a falat, ajtót és vele együtt ajtóban fekvő hajléktalant.
Innét szeretnék küldeni üzenetet és adni néhány ötletet a boltok tulajdonosainak, hogy hogyan őrizzék meg a vásárlóikat és a boltjaikat. Akár ki is nyomtathatják majd ezeket a tanácsokat, és át is ismételhetik minden reggel!
Először: Ragadjuk üstökénél a problémát, kezdjük magával a vásárlással.
Minden alkalommal amikor betérek egy ilyen üzletbe, a pult mögött látok egy rosszul öltözött embert, aki mindenféle hülye kérdéseket tesz fel nekem. Vagy ami még rosszabb: bizalmaskodni akar, vagy poénkodik.
Rossz! Semmisem rosszabb, mint az erőltetett beszélgetés. Ezt is csak azért kezdeményezik, mert hallottak a tévében valami tojásfejű szakértőt arról nyilatkozni, hogy az emberek szeretik a személyes kapcsolatot!
Ez így igaz, de tőlem ne kérdezze senki „ránézésre”, hogy érzi magát a feleségem és a gyerekem!
A legbénább kérdés mindig nyár végén jön, hogy milyen volt a nyaralás. Nem mindegy? Nadrággombért jöttem!
Kérdezze meg, hogy mit szeretnék, adja ide az árut, vegye el a pénzt, és viszontlátásra. Hagyjon menni. Esetleg ha kártyával fizetek és feltétlen szükségét érzi, hogy elkérje a személyi igazolványomat, akkor ne tegyen megjegyzést a fényképre. Hülye hajam volt akkor és kész!
Továbbá, sokszor nem értettem, hogy kártyás fizetéskor miért kérdeznek rá az irányítószámra! Figyelem, mindig rossz irányítószámot kell megadni, mert összevetik a kártyáról leolvasott adatokat az irányítószámmal, azt elküldik valami teleshop központba ahonnét valami szerencsétlen atyánkfia pár hét múlva a leglehetetlenebb időpontban fog felhívni, hogy vegyek egy rotációs kapát, vagy cseréljem le a mosógépet. Mostanában rendszeresen este 9 óra után hívogat valaki egy írországi számról és búzadarálót akar nekem eladni.
Tehát, nincs irányítószám, de kapjam meg az árut gyorsan, és ne adják el az adataimat semmilyen telemarketinges cégnek, mert éjjel visszamegyek, és felgyújtom a kócerájt!
Következő: legyen mindig minden raktáron! Tudom, hogy ez drága és nehéz megszervezni, de ha bemegyek egy boltba, akkor ott és azonnal szeretnék megvenni valamit. Nagyon lelombozó azt hallani, hogy ha megrendelem azt ami kell, akkor két hét múlva fog megérkezni, ami valójában azt jelenti, hogy a negyedik héten már fontolgatom, hogy beperelem a boltot, mert a pénzt visszaadni már nem tudja a tulaj, mert azt elvitte az asszony amikor lelépett a tesitanárral. Végül a hatodik héten megkapom a terméket, aminek már addigra megjelent az újabb, jobb, olcsóbb változata, ezért a barátaim lúzernak tartanak, hogy kifutó szériás terméket vettem.
Vagy más esetben az eladó húsz percre eltűnik egy raktár mélyére, s mivel én feszengek a boltban egyedül, a következő vásárló tőlem vár el kiszolgálást és kínos perceket töltünk együtt. Az eladó egyszer csak felbukkan a raktárból, mint a Zwack reklámember a víz alól, és közli, hogy abban a méretben, és színben nincs, helyette ajánl valamit amit pár napja Győzikén láthattunk, valamint megkér, hogy nézzek be négy nap múlva, amikor kiderül, hogy pont az maradt le a szállítmányból, ami nekem kellett volna, tehát ha benéznék kb……..ah…ne is folytassuk!
Végül: Itt és most közlöm a tisztelt tulajdonosokkal, hogy szép és csinos lányokat eladóként foglalkoztatni pont ugyanannyiba kerül, mint ezen tulajdonságokat sokkal kevésbé bíró társaikat!
Az utcában, amerre hazafelé járok van egy kis virág-, és ajándék, édesség, kézműves üzlet, ahová én hetente legalább két alkalommal betérek, és értelmetlen dolgokat vásárolok, pusztán azért, mert az eladólány egyike a legcsinosabb, legkedvesebb lányoknak akiket valaha is láttam. Mindig rákérdezek a legtriviálisabb dolgokra is, mert őszinte lelkesedéssel magyarázza a dolgokat, de én nem hallok semmit, mert csak arra gondolok, hogy istenem, mennyire szép is tud valaki lenni. Ezért nem hallom amit mond, így elmondja ismét és ismét, és bezsél mindenről mindenfélét. A múltkor már említette, hogy szívesen megnézne valami művészfilmet.
Most jut csak eszembe, hogy el voltam foglalva a szépségével, ezért nem hallottam, hogy melyik filmre gondolt, így kénytelen vagyok ismét bemenni a boltba és venni denevérszögecset, és valahogy rákérdezni a filmre!
“Sunny, thank you for…..
2009 március 18. | Szerző: Corrradorra
….the truth you let me see” – így szól a dal!
Az ex-eket le kell lőni, de Sunny-ra vigyázzunk! Nagyon egyetértek azzal, amit a kommentjében írt!
Ha valaki nem ismerné a dalt:
http://www.jango.com/music/Boney%20M?l=0
🙂
Az ex-eket lelövik, ugye?
2009 március 17. | Szerző: Corrradorra
Amikor az egyik lakásból egy másikba költözünk, akkor nagyon figyelmesen kell eljárnunk. A költözés egyben számvetés is az addig felhalmozott tárgyainkkal, és kitűnő alkalom a szelektálásra. Viszont van ilyenkor egy csapda, amibe gyakran belelépünk. Ez a csapda pedig akkor kerül beélesítésre, amikor a kezünkbe vesszük a százhetvenedik plüss tevetyúkot, vagy a rég eltörött hűtődobozt, ránézünk és ahelyett, hogy a kukába landoltatnánk azt mondjuk magunknak, hogy „Ááá, lehet, hogy jó lesz ez még valamire”.
Nos, közlöm, ez nem így van!! Ez a komplett katasztrófa, a mocsár, ami lehúz, mert végül úgy járunk, hogy csomó felesleges kacatot cipelünk át az új lakhelyünkre, és ahelyett, hogy ott egy új életet kezdenénk egy tiszta lakásban, elkezdjük keresni a helyét a tevetyúknak, a sünborznak, és biztos, hogy találunk valami öncélú, mondvacsinált funkciót a hűtődoboznak is. Vannak mazochisták is, akik ilyenkor elégedetten mosolyognak, mondván, hogy lám, mégis milyen jó, hogy nem került semmi kidobásra. Van egy szép, friss lakásunk, a szoba közepén pedig a régi, egykor szép fotel, viszont tudjuk, hogy abba már belepisilt a macska és azóta sem száradt ki?
Tudjuk, hogy régen szép volt a fotel, és még kényelmes is, de amióta Cirmi-Mirmi belebrunyált, már nem annyira szívesen ülünk bele. Esetleg ki is cserélhetjük rajta a kárpitot, de Cirmi-Mirmi miatt nem vennénk fel róla a véletlenül ráesett kiflit, és nem ennénk meg!
Hát, egy frászt kell azt őrizgetni! Ki kell dobni!
Na, ez a példázat el is juttat engem az ex-ekhez.
Mi a fészkes fenéért kell az exekkel rendszeresen tartani a kapcsolatot?
Nem azt mondom, hogy a szakítás együtt kell, hogy járjon a háborús állapot beállásával, csak azt nem értem meg, hogy ha valakivel szakításra került a sor, akkor miért kell még azt az embert hetekig, hónapokig vagy évekig hívogatni, vagy vele találkozgatni. Miért nem lehet, szépen hagyni a kapcsolatot, hadd vérezzen ki, és távozzon békében a másvilágra. aztán, ha a zebránál véletlenül összefutunk valamelyik „régiséggel” akkor attól még lehet mosolyogva üdvözölni, és semmitmondóan érdeklődni, majd továbbmenni.
Visszatekintve régi barátnőimre, azt még csak-csak megértetem, hogy én miért tartom, vagy tartanám velük a kapcsolatot. Azért, mert az én hiúságomnak tetszik, hogy a nők megtartanak emlékezetükben, köszöntenek névnapomon vagy valamiben kikérik a véleményemet. Én ilyenkor bűnösen öntelt vigyorral arra gondolok, hogy mennyire lúzer lehet a jelenlegi pasijuk, hogy a barátnő nem őhozzá fordult. Vagy ellenkező esetben pedig utálom az új pasit, mert ő meg tudja adni azt, amit én nem tudtam, és ezen véleményemet én még bele is szövöm a mondandómba! Stop. Pont. Ennyi!
De a nők esetében, bevallom nagy bennem az értetlenség!
Ők sokszor azt mondják, hogy ők csak barátságból tartják a kapcsolatot.
Hadd kérdezzem már meg, hogy nincs-e más barát-barát?
Én csak olyan nővel tudok barátságot fenntartani, akit még nem láttam meztelen. Akit láttam, az nekem már több. Ő már az életem része. Csaknem felelősséget érzek iránta! Szeretem, ha szüksége van rám, élvezem, ha segíthetek neki, imádok a problémáival foglalkozni, azért mert férfiként gonosz vagyok! Kijön belőlem a szemétdombi kakas érzése, de csak, és csakis addig amíg enyém a segítő fél szerepe. Utálom, ha azt kell hallgatnom, hogy az új pasival ide-oda mennek, utazgatnak!
De én túlélem, mert az Isten szerelmére, férfi vagyok!
Hölgyek, valóban csak a régi ex-szel lehet megbeszélni az időjárást, vagy a szappanoperák történéseit? Vagy ami még rosszabb: valóban csak a régi ex-szel lehet megbeszélni a lélek vívódásait? Sokszor erre az a válasz, hogy azért mert ő megért, mert ő ismer. És az új? Ő nem ért meg, ő nem ismer? Akkor mit ér az a kapcsolat?
Egyébként ilyenkor alakul ki valami hamis, idealizált kép az ex-ről, ami végleg hazavágja a jövőbéli boldog kapcsolatokat és hétköznapokat az elkövetkező rövidke 30-40 évre.
Tudom, hogy a női lélek bonyolult, összetett, nehéz neki feldolgozni egy szakítást. Kell hozzá pár óra, vagy néhány évtized, épp ezért érzem hamisnak a magyarázatot arról, hogy a barátság, csak barátság. Az esetek nagytöbbségében nem az van-e, hogy így akarnak „jelenmaradni” az ex életében? Nem mondom! Kérdezem!
Vannak olyan hölgyek akik a leggonoszabb pasik karmai közé kerülnek. És tudják-e, hogy kik a leggonoszabb pasik? Bizony nem a sör-fotel-focimeccs csávók, vagy a túlértelmiségi szabaddemokraták, de még csak nem is Havas Henrik!
Hanem azok, akik ájtatosan engedélyt kérnek régi barátnőjüktől, hogy eljegyezhessenek egy új csajt!
Ezeket kell azonnal eltávolítani a környékről, úgy mintha a Cirmi-Mirmis fotelt odaadnánk a helyi faaprító iskolának kizárólagosan szakmai gyakorlat céljára!
Hjaj…remélem, hogy ez a bejegyzés nem csukja be előttem régi barátnőim ajtaját!
Figyeljetek, Egykori Szerelmeim, ne tegyétek ezt!
Inkább fussunk össze egy teára!
A veszély D-dúrban érkezik
2009 március 11. | Szerző: Corrradorra
Sokszor van úgy, hogy igyekszünk elkerülni bizonyos dolgokat. A férfiakra különösen jellemző, hogy magukban tartják a problémákat, szimplán azért mert úgy gondoljuk, hogy vannak olyan problémák amik a kimondásukkal válnak igazán problémává. Vannak élethelyzetek amiket szintén igyekszünk elkerülni, azért mert tudjuk, hogy problémákat fognak okozni.
Így vagyok én Pachelbel D-dúr kánonjával is. Különösen veszélyes és ha tehetem messze elkerülöm a George Winston féle feldolgozást.
Tegnap este viszont figyelmetlen voltam és elkapott, megragadott, letaglózott!
Ez a kánon eszembe juttatja a barátomat és az ő örök történetét. Fiatal korunkban sokszor és könnyen esünk szerelembe. Ez tény. Ámde ez a szerelembeesés annyira alattomos tud lenni, hogy akkor észre sem vesszük a csapdát, és gondtalanul belelépünk, majd talán később kikászálódunk belőle, de a lelkünk képzeletbeli bokáján örökre ott marad a hurok nyoma és ha csak simán sétálunk nem fáj, de ha néha hozzáérünk akkor rájövünk, hogy a szorítás okozta fájdalom elkísér az életünk végéig.
Barátommal ez történt meg zsenge huszonéves korában, ifjúságunk feledhetetlen színhelyén, Sárospatakon. Már a név is romantikus, nem is beszélve olyan részeiről, mint az Iskolakert, a Vízikapu, a Bodrog partja és a Gyakorló Általános Iskola udvara. Az első háromhoz nem kell kommentár, az utolsó pedig csak akkor ha az ember kinéz magának egy lányt az évfolyamáról, albérletes lévén estéit rendszeresen a kérdéses lány kollégiumi szobájában tölti egyszerű, fiatalos hülyéskedéssel a többi szobatárssal, mivel azidőtájt az embernek az egyetlen és egyben a legnagyobb problémája az, hogy hogyan töltse el jól az estéjét. A közösen töltött estéken rájönnek arra, hogy ugyanazt a zenét szeretik, mert – ugye, – zene nélkül az életnek mi értelme van. Beindul a zenék cserélgetése, a „hallgasd meg ezt, és azt” és bekövetkezik ami ilyenkor elvárható: elkezdenek szimpatizálni egymással. A lánynak van pasija – ez természetes- de az a pasi, nos, fogalmazzunk így: bárminek is száll felé gépen, nem fogja tudni, hogy hol lakott itt Vörösmarty Mihály.
Szimpátia, huza-vona, mindkét részről, élik a legszebb részét a kapcsolatoknak.
Egy késő őszi este ezek ketten kimennek sétálni a városba -csak úgy, dumálni erről-arról-, de annyira elhúzódik a séta, hogy bezárják a kollégiumot, és a portás mély téli álomba merül. Véletlenül (?) van náluk egy walkman, azt hallgatják ketten, amikor a csendes pataki éjszakában elkezd esni a hó. Mire visszaérnek egy újabb sétakör után a Gyakorló Iskola és a kollégium közös udvarára, már kb. két centis is lehet a hó. Állnak szorosan egymás mellett, majd csoszogva elindulnak, egymástól eltávolodnak, majd szép körívet kicsoszogva egymás felé fordulnak, és rajzolnak egy nagy szívet a hóban. Beállnak a közepébe és csókolóznak. Közben szól George Winston és a Kánon!
Giccses, cukros? Naná!
Az emlék elkísér egy életre? Naná!
Fáj ez az emlék? Naná!
Kell egy ilyen emlék? Naná!
Csak az a baj, hogy van nekem is!
Tornatermi sztriptíz vs. Az értelmetlenség Mount Everest-je
2008 október 31. | Szerző: Corrradorra
Vancity-nek kezdtem írni ezt a bejegyzést de messzebbre jutottam. A rövid történet csak annyi, hogy a gyereknek, vagy a kamasz gyereknek fantasztikus érzéke van. Olyan dolgokra fókuszál ami őt érdekli. Mi érdekli a kamasz gyereket? Bizony, a szex. Ezért a zalaegerszegi középiskolában kitalálták, hogy a Gólyaavatón a tanároknak sztriptíz jelenetet kell előadniuk. Lassan kibújik a szög a zsákból, mert kiderül, hogy több tanár is belement a játékba, de ők csak a cipő lerúgásáig jutottak el, de aztán jött a fiatal némettanárnő, aki a lovak közé csapott, és előadta azt amire a sztriptízt kitalálták. Nagy fájdalmamra ebben őt megakadályozták, és erről már kifejtettem a véleményem az előző bejegyzésben.
Erre a hírre természetesen ráröppentek a vérszívó denevérek, és most már ráncos homlokkal, önmaguk komolyságát kihangsúlyozandó módon elemzéseket tartanak a pedagógusi pályán működőkről. Ma reggel meg is jelent a tévében a világ leghaszontalanabb gittegyletének, a Magyar Szülők Országos Egyesületének vezetője vagy valami fő-fő tótumfaktuma. Én 13 éves pedagógusi múlttal rendelkezem, és volt szerencsém találkozni az egyesület tagjaival, vezetőivel. Igazából sokkal célszerűbb volna, ha az egyesületet úgy hívnák, hogy Dögöljetek Meg Tanárok, Úgyis A Mi Pistikénknek Van Igaza Egyesület.
Ezek az emberek még ott tartanak, hogy a pedagógusnak úgy kell értéket közvetíteni, hogy az orrát magasan az égbe fúrja, a szemöldökét összehúzza, és állandó felszólító módban beszél a diákokkal kb. úgy, mint akit pisztollyal szoktattak bilire.
Rögtön elő is álltak azzal az ötlettel, hogy be kéne vezetni a pályaalkalmassági vizsgát a pedagógusoknak. OK, akkor én most azt kérdezem, hogy hogyan képzelték el? Kérdezzék meg minden pedagógusnak jelentkezőtől, hogy pl. „mondja, kedves felvételiző, sztriptízelne-e ön egy Gólyaavatáson melltartóban, jócskán túllőve a célon?” A válasz:”Nem kérem, óh dehogyis tennék ilyet!” Majd:”Rendben, köszönjük! Alkalmas!” És ezzel meg is oldódna az összes ilyen alkalmatlansági probléma, ugye, kedves DMTÚAMPVI Egyesület tagjai!?
Azzal egyetértek, hogy vannak a pedagógusi pályán alkalmatlan személyek is, de vannak alkalmatlan orvosok, cipészek, eladók is.
Mindent egybevetve azt mondom, hogy az állami iskolákban tanítók zöme alkalmas a pályára. Itt nem beszélek az egyházi intézményekről, mert ott….wow….van aztán néha szellemiség!
De ha a pedagógusoknak egy eszement egyesület szorgalmazására kitalálnak még valami más alkalmassági vizsgát is a meglévőnél, akkor én követelem, hogy legyen alkalmassági vizsga a szülőknek is! Szerintem a mai szülők sokkal nagyobb hányada alkalmatlan a saját „munkájának” elvégzésére, mint a katedra más oldalán szereplők közül. A szülők nagy része ma úgy gondolja, hogy az iskola olyan mint a kólaautomata: bedobom a pénzt, megnyomom a gombot, kijön a kóla. Vagyis, beadom a gyereket úgy ahogy az isten megteremtette, és majd úgy jön ki, hogy jól nevelt, felkészült, udvarias és Nobel-díjas lesz. Én soha nem írtam be egy ellenőrzőbe sem, mert értelmetlennek tartom, de nekem a szülő beírt a gyerek ellenőrzőjébe, hogy neveljük meg, mert otthon visszabeszél, nem segít a mosogatásban és néha hazudik is!
Mit lehet erre mondani?
🙂
Nehéz a germánok élete –
2008 október 30. | Szerző: Corrradorra
Nehéz a germánok élete
Ha valaki mostanában járt a mini Hitler-országban a tapasztalhatta, hogy a Schengeni Egyezményre hivatkozva útlevelet követeltek tőle amiben érvényes osztrák vízumot kerestek, valamint 200 euró befizetéséről szóló biankó sajtcédulát akartak vele aláíratni, továbbá esetleg hazatoloncolták mert, (a) túl közel ment az előtte haladóhoz, (b) túl messze ment a mögötte haladóhoz képest, (c) nem volt szép az autó színe vagy az üléshuzat nem passzolt színben. Ilyen tortúrán átesett emberek igazolhatják, hogy mostanában nehéz szeretni a germán típusú teremtményeket legyenek azok akár fő germán-germánok, vagy mini-germánok.
Az ember próbálja kedvelni őket, -néha-néha sikerül is. Ők is igyekeznek, – néha-néha sikerül is nekik. És néha minden igyekezetük ellenére sem sikerül mert balga egyedek megakadályozzák ezt és az ember csak egy 2. Nürnberg-re tud gondolni, de most felcserélné a szerepet.
Mindent egybevetve manapság, 2008-ban nehéz a germán kultúrát terjeszteni szándékozók sorsa!
Ezzel el is jutottam a napi vezető hírhez. De menjünk kicsit vissza az időben, mert volt azért már itt előzmény! Emlékezzünk csak arra a vadbarom állatra, – névszerint Kosaras Péter Ákosra-aki a budakeszi Prohászka Ottokár -kéretik továbbra sem nevetni- Katóóóólikus Gimnázium igazgatóhelyetteseként úgy próbálta népszerűsíteni a germánokat, hogy SS egyenruhát öltött. Később kiderült, hogy mindezt „hagyományőrzésből” tette, mert olyan szép régi hagyományokat, mint a tömeggyilkosság, népirtás, gázkamrák stb…meg kell őrizni, fenn kell tartani. Minthogy a miénk egy olyan ország, hogy ezt a senkiházit nem vetették Kelemen Anna kis házikedvence, az ismert Zeusz elé, -és Zeusz kénytelen volt beérni ötödszörre is a szomszéd nyugdíjas néni felkarjával, -így gondolom némi sikert el is ért!
De kérem, mennyivel izgalmasabb, szemléletesebb módját választotta a fogékony ifjúság német nyelv iránti szeretének felkeltésére, a zalaegerszegi tanárnő. Képzeljük el, hogy valaki épphogy kijön az egyetemről, és német nyelvet akar tanítani ma, 2008-ban. Ok, tudom, hogy van valami létjogosultsága, de csak a nagy német autógyártó jut eszembe, és a vidéki magyar város esete, amikor a vidéki város helyi potentátjai hírét vették az autógyártó beruházásának akkor lázas német tanulásba kezdtek A gyár jött, és közölték, hogy nekik vannak üzemeik Afrikában, Ázsiában, és velük angolul kommunikálnak, így ezt várják el itt is mindenkitől. Volt nagy pofáraesés.
Nem könnyű! Valamit tenni kell! Meg kell küzdeni azért, hogy a mai fiatalok németül akarjanak tanulni, és még szeressék is. A tanárnő borotvaéles logikával látta át a helyzetet és a megfelelő módon lépett. Képzeljük csak el, hogy az a középiskola sosem küzdött volna tanulói létszámproblémával. Hogy micsoda motiváló erő lett volna a fiatalságnak. Lehetett volna azt mondani, hogy aki egy évig minden szódolgozatot 95%-ra ír meg, és hexameterben javítja ki Goethe hibáit, az bekerülhet abba a csoportba, ahol a tanárnő tanít!
Még a TV2 Mokkája is foglalkozott ezzel, ahová meghívtak egy profi sztiptíztáncost, merthogy a tanárnő mozdulatai arról árulkodtak, hogy nem aznap kezdte a vetkőzés tudományát. Nos, szeretnénk hinni, hogy így igaz. A műsorból azt is megtudtam, hogy létezik olyan is, mint a sztiptíz-fitness, ami gondolom hasonlíthat a military-wellness-hez. Még rémisztőbb az a tény, hogy ezt a szriptíz-fitness-izét még el is lehet adni embereknek. Bár az is igaz, amit a mondás tart, miszerint egy férfi dupla árat is fizet valamiért, ha az kell neki, egy nő pedig simán megvesz egy háromszoros termonukleáris neutronbombát is ha rá van írva, hogy 50%-kal le van árazva.
Áááá….az a baj, hogy megakadályozták, hogy a tanárnő rendesen bevégezze a munkáját! Azt a férfit aki őt ebben meggátolta szigorú megrovásban részesítem és szívem szerint hosszú évekig tartó Playboy nézegetésre ítélném.
Prága – A hozzánk legközelebb eső Disneyland
2008 október 28. | Szerző: Corrradorra
Nemrég egy baráti társaságban is említésre került-, továbbá kedvenc rajzfilmfigurám itt található blogjában is ódákat olvastam a sörhasú knédlievők fővárosáról. Londonnal tudnék párhuzamot vonni, illetve a Londoni Tower-rel. A Tower-ben élnek a hollók, amikre évszázadok óta vigyáznak, ugyanis a legenda úgy tartja, hogy ha a Tower-ből egyszer a hollók elköltöznek, akkor összeomlik a monarchia. Valami ilyesmi lehet Prágában a Vencel térrel is. Az utóbbi csaknem két évtizedben nem volt olyan év, hogy ne mentem volna el Prágába. Amióta jelenlegi munkahelyemen dolgozom- és már annak is 7 éve – azóta pedig évi több alkalommal is ott találom magam, és mindig ugyanazt látom. Az irodánk a Vencel téren van, és amikor kilépek az ajtón és végignézek rajta, mindig egy kérdés ötlik fel. „Mikor a büdös francban lesz már egyszer végre kész?” Húsz év óta mindig-mindig valamilyen építkezés, térrendezés folyik. De most már megnyugodtam, mert tudom: hasonlóan a hollók legendájához, ha egyszer a Vencel téren nem lesz már többé építőanyag, betonkeverő, markoló, lapátnyélre támaszkodó munkás, akkor összeomlik a cseh állam.
Továbbá arra is rájöttem, hogy miért vált a város Kelet-Európa kapujává. Valóban, a prágai repülőtér sokkal nagyobb és forgalmasabb, mint a budapesti. Ferihegy hozzáképest libaröptetőnek tűnik. A csehek nagyon büszkék arra a statisztikára, hogy a Kelet-Európába érkező tengerentúli -értsd amerikai- turisták 60%-a Prágába érkezik. Ez elméletem szerint azért van, mert Disneyland-et tartósan csak amerikaiaknak lehet eladni, más náció tagjai nem vonzódnak annyira obszesszíven a műanyaghoz. Vagy a kínaiaknak, akik lassan megközelítik az amerikaiak számát, bár a kínaiak jönnek, látnak, hazamennek, és építenek maguknak egy saját Prága Theme Park-ot valahol Wuxi tartományban.
A prágaiak és a csehek előszeretettel és nagy fölényességel nevezik magukat „Kelet-Európa amerikai”-jainak, és komolyan azt is gondolják, hogy ez egy pozitív jelző. Valamicske igazság lehet benne, mert nemrégi hír, hogy az az ember aki épp ezen a héten a cseh miniszterelnök -vagyis a végrehajtó hatalom feje, mint az USA-ban élő kedvencünk, de az ő titulusa ugye elnök- azt gondolta, hogyha az újszülött gyerekét nappal, nyílt színen, az utcán babakocsiban eltolja valahová akkor nem fogja őket senki lefényképezni. De lefényképezték, mire ő ököllel megütötte a fotóst. Tehát a két csúcsfej egy szellemi szinten van. Persze lehetne vitatkozni ezzel, és úgy érvelni, hogy ha a cseheknek épp van kormányuk, akkor minden ember esélyes a miniszterelnöki posztra, tehát nem biztos, hogy a cseheknek ismerni kellene a miniszterelnöküket arcról.
Ha az ember először van Prágában, akkor azt mondja: „Wow, hogy ez milyen szép!” Másodszorra még élvezi az utcákat, keresi a vámpírokat a házak tetején. Harmadszorra, már csak egy sörözőbe akar beülni. Negyedszerre meg azt mondja:” Wow, ez a 400 éves épület a múltkor még nem volt itt!”
A történelem tekintetében pedig a megszépítő emlékezetre hagyatkoznak. Nagy és csaknem egyetlen jelentős királyuk IV. Károly tudvalevőleg egy ronda, kövér és undorító pasas volt, de a Károly híd „pesti” hídfőjénél lévő szobor szerint úgy emlékeznek rá, hogy a Gyűrűk Ura királyábrázolása mezítlábas Ludas Matyinak tűnik mellette. A hídfőn lévő IV. Károly szobornál pedig egyszerűen lemásolták Nagy Károly frank királyról készült mellszobrot. Gondolták, Karcsi-Karcsi, darab-darab. Minden másolt, koppintott, innen-onnan elcsent.
IV. Károly élőben meg is jelenik néha a városban, és hallottam egyszer két amerikai nőt arról beszélgetni, hogy 99%-ban biztosak abban, hogy az előttük elhaladó figura nem az igazi IV. Károly király volt. Mindenesetre lefényképezték, mert sosem tudni, hátha mégis….
A város tele van étteremmel, és mindenhol jókat lehetne enni, ha nem ízetlen-bűzetlen cseh-szlovák knédlit adnának mindenhez. Ez azért van, mert mindenki Prágába megy, és olyan kaját kell prezentálni amit az eszkimótól a szingaléz harcosig mindenki megeszik. A fűszereket maximum könyvből ismerik. Nekem mindig figyelmeztetni kell a Csehországból érkező vendégeket, hogy a budapesti csípős kínai kaja egészen más, mint a prágai csípős kínai kaja. A prágai szupercsípőst budapesten desszertként, édesség gyanánt fogyasztjuk.
Az egész élmény olyan mint Disneyland: szórakoztató de műanyag, mesterkélt, sótlan, alaktalan massza. Pont olyan, mint a csehek elképzelése a forradalomról. Ha Pesten forradalmi hangulat van, akkor biztos van valami jó kis vízányúzás, Budaházy vagy Tomcat ordibál a megafonba, többmilliós kár keletkezik a közvagyonban, amit mi fizetünk meg, ezért dühösek vagyunk, ami elveti a magját az újabb vízágyúzásnak. Szóval, zajlik az élet.
Ezzel szemben a cseheknek a forradalom az, hogy összejövünk a kezünkben gyertyával, és kézen fogva sétálgatunk a tér egyik végéről a másikra, a helyi „Süss fel nap”-ot dúdolgatva. Aztán meg úgy kell nekünk szólni, hogy „Hé, gyerekek, vége a szocializmusnak! Szakadni kéne nektek is!” Néha napján feltűnik egy őrült aki bocsánatot kér az én nevemben is, de azt szerencsére lecsukják, aztán szerencsétlenségre -a miénkre- kiengedik.
Persze ez nem azt jelenti, hogy Prága nem szép! Prága szép! Sajnos rendezettebb, átgondoltabban fejlesztett, mint Budapest. Prágába mindenkinek el kell mennie! Na, szigorúan legfeljebb kétszer! Meg kell néznie az utcákat, innia kell helyi főzésű barna sört! Vigyázzunk, ne sokat, mert az Amerikai Pite óta tudjuk, hogy „a sör a köcsögök itala”. Meg kell nézni a a Don Giavanni-t- szigorúan a báb-opera előadásban! Meg kell hallgatni a jazz zenekart a Mustek étteremben, mikozben faragjuk a kemencében sült sertés csülköt, ami alulról veri a 4 kg színhúst.
Át kell menni a „budai” oldalra a hídon.
Merthogy Prágában is van „budai” és „pesti” oldal.
De a „Dunájuk”…..
A „Dunájuk” ellenkező irányba folyik!
🙂
Cenzúra
2008 október 26. | Szerző: Corrradorra
Blogtulajdonosi jogaimmal élve a következő két kommentet inaktívvá tettem:
Eszeske Julcsinak címzett kommentjét, és Thornbird Christin21-hez intézett sorait.
Ha a kommentelők fontosnak érzik a mondandójukat, úgy kéretik azokat átfogalmazni!
Köszönet!
Denevérszögecs
2009 március 24. | Szerző: Corrradorra
Vancity,
Gyakran gyártok szavakat, és néha a csapdába esek! 🙂
Te mire gondolsz?
Oldal ajánlása emailben
X