Rapszódia és Adagio

2009 június 26. | Szerző: Corrradorra |

 

Ma rapszódia és adagio szól a lelkemben!

 

Nemrég kaptam egy telefonhívást a barátomtól, hogy az egyik ismerőse eladja a házát, és van benne egy zongora, amivel nem tud mit kezdeni. Vagyis: vagy elviszi valaki, vagy szétverik. Ez a hír minden létező riasztót, szirénát, mentőfunkciót bekapcsolt bennem. Gyorsan megtudtam, hogy a zongora egy Bösendorfer páncéltőkés versenyzongora, felújításra szorul, de jó állapotban van. Egy nap alatt megszerveztük, hogy a zongora elkerüljön a szlovákiai Losonc mellől Miskolcra és onnét Budapestre.

 

Tegnap megérkezett hozzám, illetve csak a társasház elé. Mivel a budapesti zongoraszállítók pont annyira megbízhatóak, mint a bárhol sörrel, mint hajtóanyaggal működő kőművesek, így természetesen a megbeszélt időpontra nem érkeztek meg. A zongorát pár-, épp a környéken szakmai gyakorlatot töltő  középiskolás fiú segítségével beraktuk a társasház előterébe. Csak úgy, lábak nélkül, – le a földre.

 

Felnyitottam, és gyönyörű volt. A billentyűk épek, csak két billentyűn kellene cserélni az elefántcsontot, az angol mechanika tökéletesen működik, a kalapácsok épek és jók.

 

Nem bírtam ki, és leültem elé a földre és az utaztatástól, a 100 év megpróbáltatásaitól akármennyire le is volt hangolódva, én megpróbáltam játszani.

 

Nem vagyok nagy zongorista, sőt rossz zongorista sem vagyok, mert egyáltalán nem vagyok “zongorista”, valamint nagyon mélynek kell lenni a barátságnak ahhoz, hogy én valaki jelenlétében akármilyen billentyűt is leüssek. De tegnap a postaládákal borított előtérben nem érdekelt, hogy az emberek a lépcsőházba ki-be járkálnak. Számomra a zene létszükséglet. Gyerekként tanultam is kicsit zongorázni, később gitározni, de már régóta nem játszottam. Soha nem volt zongorám de most életem olyan pontjához értem, hogy már nagyon hiányzott egy zongora.

Hiányzott az, hogy csak egy szál magam leüljek elé és leüthessem Liszt II. Magyar Rapszódiájának az első mély hangjait majd lassan átmenjen a zene a karakteres, szaggatott magyaros ütemekbe. A II. Magyar Rapszódia számomra a zongoradarabok zongoradarabja! Ha hallgatom felzaklat, lenyúl a lelkem legmélyére, és néha megragadja és kitépi azt onnét és közszemlére teszi! Olyankor gyűlölöm azt a pár acél húrt, hogy csak azért mert egy adott sorrendben zendülnek, engem  lemeztelenítenek és védtelenné tesznek. A melódia letépi rólam a hétköznapi álarcom és megláttatja mindenkivel a esendőségem. Nem marad más, csak a védtelenség fegyvere.  A II. Magyar Rapszódia az amit külföldön mindig megmutatok, ha megkérdezik, hogy milyen Magyarország.

 

Olyan érzés vett erőt rajtam a zongora előtt, mint amikor valaki hosszú-hosszú út után hazaérkezik. Végre, megvan, itt van! Már bármikor leülhetek elé és gyakorolhatok, tanulhatok! 

 

Csak fél napig volt egy zongorám!

Aztán kiderült, hogy a lépcsőház túl kicsi és nem lehet felvinni a lakásomba.

 

A második világháború végén a szövetségesek hatalmas bombazáport zúdítottak Drezdára. A mai napig vitatott, hogy valóban szükséges volt-e porig bombázni a várost. A támadásban elpusztult a könyvtár és a levéltár épülete és a háború utáni első napsütésben egy angol tiszt egy kottát húzott ki a romok közül. A kotta sérült volt, több rész is hiányzott belőle. A szerző addig nem tartozott a legismertebbek közé. A tiszt lejátszotta a meglévő lapokon leírt zenét, majd elkezdte kutatni a szerző életét és munkásságát. Tanulmányozta a zenéjét, és megpróbálta kipótolni a hiányzó részeket. Végül elvitte az általa kiegészített darabot egy zeneszerzőnek aki átnézte, javítgatta  majd 1958-ban publikálták a művet, amit azóta Albinoni Adagio-jaként ismer a világ.

 

Van, akinek ez a darab az est békéjéről szól, nekem szomorú és az elmúlást juttatja eszembe.

 

Most legbelül folyamatosan ezt hallom.

Hjaj….

Nem jó nap ez!

🙂