Amikor az egyik lakásból egy másikba költözünk, akkor nagyon figyelmesen kell eljárnunk. A költözés egyben számvetés is az addig felhalmozott tárgyainkkal, és kitűnő alkalom a szelektálásra. Viszont van ilyenkor egy csapda, amibe gyakran belelépünk. Ez a csapda pedig akkor kerül beélesítésre, amikor a kezünkbe vesszük a százhetvenedik plüss tevetyúkot, vagy a rég eltörött hűtődobozt, ránézünk és ahelyett, hogy a kukába landoltatnánk azt mondjuk magunknak, hogy „Ááá, lehet, hogy jó lesz ez még valamire”.
Nos, közlöm, ez nem így van!! Ez a komplett katasztrófa, a mocsár, ami lehúz, mert végül úgy járunk, hogy csomó felesleges kacatot cipelünk át az új lakhelyünkre, és ahelyett, hogy ott egy új életet kezdenénk egy tiszta lakásban, elkezdjük keresni a helyét a tevetyúknak, a sünborznak, és biztos, hogy találunk valami öncélú, mondvacsinált funkciót a hűtődoboznak is. Vannak mazochisták is, akik ilyenkor elégedetten mosolyognak, mondván, hogy lám, mégis milyen jó, hogy nem került semmi kidobásra. Van egy szép, friss lakásunk, a szoba közepén pedig a régi, egykor szép fotel, viszont tudjuk, hogy abba már belepisilt a macska és azóta sem száradt ki?
Tudjuk, hogy régen szép volt a fotel, és még kényelmes is, de amióta Cirmi-Mirmi belebrunyált, már nem annyira szívesen ülünk bele. Esetleg ki is cserélhetjük rajta a kárpitot, de Cirmi-Mirmi miatt nem vennénk fel róla a véletlenül ráesett kiflit, és nem ennénk meg!
Hát, egy frászt kell azt őrizgetni! Ki kell dobni!
Na, ez a példázat el is juttat engem az ex-ekhez.
Mi a fészkes fenéért kell az exekkel rendszeresen tartani a kapcsolatot?
Nem azt mondom, hogy a szakítás együtt kell, hogy járjon a háborús állapot beállásával, csak azt nem értem meg, hogy ha valakivel szakításra került a sor, akkor miért kell még azt az embert hetekig, hónapokig vagy évekig hívogatni, vagy vele találkozgatni. Miért nem lehet, szépen hagyni a kapcsolatot, hadd vérezzen ki, és távozzon békében a másvilágra. aztán, ha a zebránál véletlenül összefutunk valamelyik „régiséggel” akkor attól még lehet mosolyogva üdvözölni, és semmitmondóan érdeklődni, majd továbbmenni.
Visszatekintve régi barátnőimre, azt még csak-csak megértetem, hogy én miért tartom, vagy tartanám velük a kapcsolatot. Azért, mert az én hiúságomnak tetszik, hogy a nők megtartanak emlékezetükben, köszöntenek névnapomon vagy valamiben kikérik a véleményemet. Én ilyenkor bűnösen öntelt vigyorral arra gondolok, hogy mennyire lúzer lehet a jelenlegi pasijuk, hogy a barátnő nem őhozzá fordult. Vagy ellenkező esetben pedig utálom az új pasit, mert ő meg tudja adni azt, amit én nem tudtam, és ezen véleményemet én még bele is szövöm a mondandómba! Stop. Pont. Ennyi!
De a nők esetében, bevallom nagy bennem az értetlenség!
Ők sokszor azt mondják, hogy ők csak barátságból tartják a kapcsolatot.
Hadd kérdezzem már meg, hogy nincs-e más barát-barát?
Én csak olyan nővel tudok barátságot fenntartani, akit még nem láttam meztelen. Akit láttam, az nekem már több. Ő már az életem része. Csaknem felelősséget érzek iránta! Szeretem, ha szüksége van rám, élvezem, ha segíthetek neki, imádok a problémáival foglalkozni, azért mert férfiként gonosz vagyok! Kijön belőlem a szemétdombi kakas érzése, de csak, és csakis addig amíg enyém a segítő fél szerepe. Utálom, ha azt kell hallgatnom, hogy az új pasival ide-oda mennek, utazgatnak!
De én túlélem, mert az Isten szerelmére, férfi vagyok!
Hölgyek, valóban csak a régi ex-szel lehet megbeszélni az időjárást, vagy a szappanoperák történéseit? Vagy ami még rosszabb: valóban csak a régi ex-szel lehet megbeszélni a lélek vívódásait? Sokszor erre az a válasz, hogy azért mert ő megért, mert ő ismer. És az új? Ő nem ért meg, ő nem ismer? Akkor mit ér az a kapcsolat?
Egyébként ilyenkor alakul ki valami hamis, idealizált kép az ex-ről, ami végleg hazavágja a jövőbéli boldog kapcsolatokat és hétköznapokat az elkövetkező rövidke 30-40 évre.
Tudom, hogy a női lélek bonyolult, összetett, nehéz neki feldolgozni egy szakítást. Kell hozzá pár óra, vagy néhány évtized, épp ezért érzem hamisnak a magyarázatot arról, hogy a barátság, csak barátság. Az esetek nagytöbbségében nem az van-e, hogy így akarnak „jelenmaradni” az ex életében? Nem mondom! Kérdezem!
Vannak olyan hölgyek akik a leggonoszabb pasik karmai közé kerülnek. És tudják-e, hogy kik a leggonoszabb pasik? Bizony nem a sör-fotel-focimeccs csávók, vagy a túlértelmiségi szabaddemokraták, de még csak nem is Havas Henrik!
Hanem azok, akik ájtatosan engedélyt kérnek régi barátnőjüktől, hogy eljegyezhessenek egy új csajt!
Ezeket kell azonnal eltávolítani a környékről, úgy mintha a Cirmi-Mirmis fotelt odaadnánk a helyi faaprító iskolának kizárólagosan szakmai gyakorlat céljára!
Hjaj…remélem, hogy ez a bejegyzés nem csukja be előttem régi barátnőim ajtaját!
Figyeljetek, Egykori Szerelmeim, ne tegyétek ezt!
Inkább fussunk össze egy teára!