Az ex-eket lelövik, ugye?
2009 március 17. | Szerző: Corrradorra |
Amikor az egyik lakásból egy másikba költözünk, akkor nagyon figyelmesen kell eljárnunk. A költözés egyben számvetés is az addig felhalmozott tárgyainkkal, és kitűnő alkalom a szelektálásra. Viszont van ilyenkor egy csapda, amibe gyakran belelépünk. Ez a csapda pedig akkor kerül beélesítésre, amikor a kezünkbe vesszük a százhetvenedik plüss tevetyúkot, vagy a rég eltörött hűtődobozt, ránézünk és ahelyett, hogy a kukába landoltatnánk azt mondjuk magunknak, hogy „Ááá, lehet, hogy jó lesz ez még valamire”.
Nos, közlöm, ez nem így van!! Ez a komplett katasztrófa, a mocsár, ami lehúz, mert végül úgy járunk, hogy csomó felesleges kacatot cipelünk át az új lakhelyünkre, és ahelyett, hogy ott egy új életet kezdenénk egy tiszta lakásban, elkezdjük keresni a helyét a tevetyúknak, a sünborznak, és biztos, hogy találunk valami öncélú, mondvacsinált funkciót a hűtődoboznak is. Vannak mazochisták is, akik ilyenkor elégedetten mosolyognak, mondván, hogy lám, mégis milyen jó, hogy nem került semmi kidobásra. Van egy szép, friss lakásunk, a szoba közepén pedig a régi, egykor szép fotel, viszont tudjuk, hogy abba már belepisilt a macska és azóta sem száradt ki?
Tudjuk, hogy régen szép volt a fotel, és még kényelmes is, de amióta Cirmi-Mirmi belebrunyált, már nem annyira szívesen ülünk bele. Esetleg ki is cserélhetjük rajta a kárpitot, de Cirmi-Mirmi miatt nem vennénk fel róla a véletlenül ráesett kiflit, és nem ennénk meg!
Hát, egy frászt kell azt őrizgetni! Ki kell dobni!
Na, ez a példázat el is juttat engem az ex-ekhez.
Mi a fészkes fenéért kell az exekkel rendszeresen tartani a kapcsolatot?
Nem azt mondom, hogy a szakítás együtt kell, hogy járjon a háborús állapot beállásával, csak azt nem értem meg, hogy ha valakivel szakításra került a sor, akkor miért kell még azt az embert hetekig, hónapokig vagy évekig hívogatni, vagy vele találkozgatni. Miért nem lehet, szépen hagyni a kapcsolatot, hadd vérezzen ki, és távozzon békében a másvilágra. aztán, ha a zebránál véletlenül összefutunk valamelyik „régiséggel” akkor attól még lehet mosolyogva üdvözölni, és semmitmondóan érdeklődni, majd továbbmenni.
Visszatekintve régi barátnőimre, azt még csak-csak megértetem, hogy én miért tartom, vagy tartanám velük a kapcsolatot. Azért, mert az én hiúságomnak tetszik, hogy a nők megtartanak emlékezetükben, köszöntenek névnapomon vagy valamiben kikérik a véleményemet. Én ilyenkor bűnösen öntelt vigyorral arra gondolok, hogy mennyire lúzer lehet a jelenlegi pasijuk, hogy a barátnő nem őhozzá fordult. Vagy ellenkező esetben pedig utálom az új pasit, mert ő meg tudja adni azt, amit én nem tudtam, és ezen véleményemet én még bele is szövöm a mondandómba! Stop. Pont. Ennyi!
De a nők esetében, bevallom nagy bennem az értetlenség!
Ők sokszor azt mondják, hogy ők csak barátságból tartják a kapcsolatot.
Hadd kérdezzem már meg, hogy nincs-e más barát-barát?
Én csak olyan nővel tudok barátságot fenntartani, akit még nem láttam meztelen. Akit láttam, az nekem már több. Ő már az életem része. Csaknem felelősséget érzek iránta! Szeretem, ha szüksége van rám, élvezem, ha segíthetek neki, imádok a problémáival foglalkozni, azért mert férfiként gonosz vagyok! Kijön belőlem a szemétdombi kakas érzése, de csak, és csakis addig amíg enyém a segítő fél szerepe. Utálom, ha azt kell hallgatnom, hogy az új pasival ide-oda mennek, utazgatnak!
De én túlélem, mert az Isten szerelmére, férfi vagyok!
Hölgyek, valóban csak a régi ex-szel lehet megbeszélni az időjárást, vagy a szappanoperák történéseit? Vagy ami még rosszabb: valóban csak a régi ex-szel lehet megbeszélni a lélek vívódásait? Sokszor erre az a válasz, hogy azért mert ő megért, mert ő ismer. És az új? Ő nem ért meg, ő nem ismer? Akkor mit ér az a kapcsolat?
Egyébként ilyenkor alakul ki valami hamis, idealizált kép az ex-ről, ami végleg hazavágja a jövőbéli boldog kapcsolatokat és hétköznapokat az elkövetkező rövidke 30-40 évre.
Tudom, hogy a női lélek bonyolult, összetett, nehéz neki feldolgozni egy szakítást. Kell hozzá pár óra, vagy néhány évtized, épp ezért érzem hamisnak a magyarázatot arról, hogy a barátság, csak barátság. Az esetek nagytöbbségében nem az van-e, hogy így akarnak „jelenmaradni” az ex életében? Nem mondom! Kérdezem!
Vannak olyan hölgyek akik a leggonoszabb pasik karmai közé kerülnek. És tudják-e, hogy kik a leggonoszabb pasik? Bizony nem a sör-fotel-focimeccs csávók, vagy a túlértelmiségi szabaddemokraták, de még csak nem is Havas Henrik!
Hanem azok, akik ájtatosan engedélyt kérnek régi barátnőjüktől, hogy eljegyezhessenek egy új csajt!
Ezeket kell azonnal eltávolítani a környékről, úgy mintha a Cirmi-Mirmis fotelt odaadnánk a helyi faaprító iskolának kizárólagosan szakmai gyakorlat céljára!
Hjaj…remélem, hogy ez a bejegyzés nem csukja be előttem régi barátnőim ajtaját!
Figyeljetek, Egykori Szerelmeim, ne tegyétek ezt!
Inkább fussunk össze egy teára!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Hát, biztos van némi igazad ebben. De igazából még nem értem rá végiggondolni, mert csak röhögök. :)))
Itt bóbiskoltam a monitor előtt, kicsit legalább felébredtem. Köszi! 😉
Az ilyen felállás mellett igazad van,ha csak barátnő.De mondd,mit tegyek,ha a ” Cirmi-Mirmis fotelnek “szültem gyerekeket?Nem működött,szétváltak útjaink,de elég sűrűn jelen van az életemben.
Ezen, jot mulattam, mert igy van! En, nem tartom a kapcsolatot az ex- ekkel, meg hala istennek messze is vannak! :)))
Tud valaki segíteni? Szeretnék pisztolyt vásárolni. Meg k.sok lőszert!
Én kizárólag önző okokból nem tartok kapcsolatot az exekkel. Ha megteszem, csak azért, hogy a saját hiúságomat legyezgettessem. Akkor futottam össze Velük, ha gond volt a kapcsolatukkal vagy pont ezzel kapcsolatban szerettek volna ezt-azt megbeszélni. Hiú vagyok. Tudom, hogy a valóságtól elrugaszkodott kérés ez, de hogy képes valaki “túllépni rajtam”? Hogy jön az ex ahhoz, hogy nem egy életen át siratja gyönyörű és pótolhatalan kapcsolatunkat? :-))) Ez önzés, igaz? De fordítsuk meg a kérdést! Az nem önzés, hogy ha én hagyok el valakit, mégis a nyakára járok és újra meg újra forgatom a boldogságommal a szívében a kést? Ahol szerelem szakadt meg, és nem kölcsönös elhidegülés volt az alapja (ebben az esetben pedig minek keresnénk egymást, ugye?), ott az elhagyott félnek MINDIG maradnak érzései. Lehet, hogy vágyik arra, hogy maradjon meg a kapcsolat, de ez csak arról szól, hogy “legalább maradjon meg belőle nekem valami”, meg “hátha mégis rájön, hogy én tudom Neki a boldogságot biztosítani”, jó példa erre Top Secret esete (bocsi TS, remélem, nem voltam sértő). Ha szeretek valakit, nem az a dolgom, hogy segítsek Neki minél előbb lezárni és nem tépem fel újra és újra a sebeit, pusztán azzal, hogy találkozunk és kedves vagyok Vele, de önkéntelenül is mindig szembesítem azzal, hogy már nem ugyan az a viszonyunk?
Megvan!:) Nem tom miért, de a hozzászólásokra nem tudok kattintani. Viszont ha a bejegyzés címére kattintok, feljönnek a hozzászólások:)
Szóval: teljesen egyetértek sunnyval! Minden szava igaz… Sértés nem volt benne szerintem, de majd még átolvasgatom párszor:)
Ugyanezt érzem, hogy jön ő ahhoz, hogy továbblépjen mikor senkivel nem lesz olyan jó, mint velem?:) És amikor meg akartam tartani a kapcsolatot, akkor szintén amiatt akartam, amit írt.
És asszem ez egy az egyben azt is jelenti, amit Corradora is írt, tehát pasi is lennék? Szóval felelősnek érzem magam érte, imádom, ha szüksége van rám, ha tőlem kér segítséget, ha fontosnak érzem magam és jobbnak, mint a többi nő. De amikor a többi nőről akar mesélni? Kit érdekel? Én voltam a legjobb, nem is történhetett volna meg, hogy szóba áll mással, akkor meg a francnak hiányzik, hogy meséljen róla…:D
Szóval igaz: nem működik a barátság meg a kapcsolattartás, ha a másik fél még érez valamit…
Na, akkor harmadszorra én már nem írom le ugyanezt 🙂
Lényeg: igenis tudni akarom, hogy aki szakított velem, az nem érzi jól magát az utódommal… Más / több nem kell.