A veszély D-dúrban érkezik

2009 március 11. | Szerző: Corrradorra |

 

Sokszor van úgy, hogy igyekszünk elkerülni bizonyos dolgokat. A férfiakra különösen jellemző, hogy magukban tartják a problémákat, szimplán azért mert úgy gondoljuk, hogy vannak olyan problémák amik a kimondásukkal válnak igazán problémává. Vannak élethelyzetek amiket szintén igyekszünk elkerülni, azért mert tudjuk, hogy problémákat fognak okozni.

 

Így vagyok én Pachelbel D-dúr kánonjával is. Különösen veszélyes és ha tehetem messze elkerülöm a George Winston féle feldolgozást.

 

Tegnap este viszont figyelmetlen voltam és elkapott, megragadott, letaglózott!

 

Ez a kánon eszembe juttatja a barátomat és az ő örök történetét. Fiatal korunkban sokszor és könnyen esünk szerelembe. Ez tény. Ámde ez a szerelembeesés annyira alattomos tud lenni, hogy akkor észre sem vesszük a csapdát, és gondtalanul belelépünk, majd talán később kikászálódunk belőle, de a lelkünk képzeletbeli bokáján örökre ott marad a hurok nyoma és ha csak simán sétálunk nem fáj, de ha néha hozzáérünk akkor rájövünk, hogy a szorítás okozta fájdalom elkísér az életünk végéig.

 

Barátommal ez történt meg zsenge huszonéves korában, ifjúságunk feledhetetlen színhelyén, Sárospatakon. Már a név is romantikus, nem is beszélve olyan részeiről, mint az Iskolakert, a Vízikapu, a Bodrog partja és a Gyakorló Általános Iskola udvara.  Az első háromhoz nem kell kommentár, az utolsó pedig csak akkor ha az ember kinéz magának egy lányt az évfolyamáról, albérletes lévén estéit rendszeresen a kérdéses lány kollégiumi szobájában tölti egyszerű, fiatalos hülyéskedéssel a többi szobatárssal, mivel azidőtájt az embernek az egyetlen és egyben a legnagyobb problémája az, hogy hogyan töltse el jól az estéjét. A közösen töltött estéken rájönnek arra, hogy ugyanazt a zenét szeretik, mert – ugye, – zene nélkül az életnek mi értelme van. Beindul a zenék cserélgetése, a „hallgasd meg ezt, és azt” és bekövetkezik ami ilyenkor elvárható: elkezdenek szimpatizálni egymással. A lánynak van pasija – ez természetes- de az a pasi, nos, fogalmazzunk így: bárminek is száll felé gépen, nem fogja tudni, hogy hol lakott itt Vörösmarty Mihály.

 

Szimpátia, huza-vona, mindkét részről, élik a legszebb részét a kapcsolatoknak.

 

Egy késő őszi este ezek ketten kimennek sétálni a városba -csak úgy, dumálni erről-arról-, de annyira elhúzódik a séta, hogy bezárják a kollégiumot, és a portás mély téli álomba merül. Véletlenül (?) van náluk egy walkman, azt hallgatják ketten, amikor a csendes pataki éjszakában elkezd esni a hó. Mire visszaérnek egy újabb sétakör után a Gyakorló Iskola és a kollégium közös udvarára, már kb. két centis is lehet a hó. Állnak szorosan egymás mellett, majd csoszogva elindulnak, egymástól eltávolodnak, majd szép körívet kicsoszogva egymás felé fordulnak, és rajzolnak egy nagy szívet a hóban. Beállnak a közepébe és csókolóznak. Közben szól George Winston és a Kánon! 

 

Giccses, cukros? Naná!

Az emlék elkísér egy életre? Naná!

Fáj ez az emlék? Naná!

Kell egy ilyen emlék? Naná!

 

Csak az a baj, hogy van nekem is!