Japan Reloaded

2008 május 8. | Szerző: Corrradorra |

 

Elég szomorú voltam amikor szombaton a gép Szöulból jövet leszállt Tokióban.

 

Pedig a szombati nap igen jól indult. Nem volt annyira szörnyű olyan reggel 4:45-kor kelni sem, a hotelból való kijelentkezés igen flottul ment, a repülőtéri shuttle busz időben indult, semmi forgalom nem volt az utakon, és még az eső is zuhogott, ami olyan keserédes költői szomorúsággal töltött el. Ahogy a japánok mondják:”Esős reggelen kis szomorúság a legkegyesebb lelkiállapot”

 

A repülőtéren a szervezettség ismét profi volt, semmiből sem tartott bejelentkezni, átjutni az ellenőrzéseken, és pillanatok alatt ott voltam a kapunál. Még nézelődni is volt idő.

A beszállás a 9:35-ös JAL 638-as járatba másodpercre pontosan kezdődött, tehát minden olyan japános volt.

 

A kigurulás a kifutópályára elég sokáig tartott, és már-már azt hinné az ember, hogy csak úgy gurulva, kvázi autózva megyünk el Pekingig, de a japánok ezt is belekalkulálták. A teljes menetidő 3 óra 50 perc, ami 3 óra 20 perc repülési időből, és 30 perc gurulási- és felkészülési időből áll! Jó, nem? J

(Bocsánat, vasutasként vonzódom a menetrendekhez, bár a repülőn önfegyelmet gyakorlok és nem teszem meg azt amit a vonaton mindig, ha lassul egy picit a nyílt pályán: lehúzom az ablakot, és megnézem, hogy mit mutat a térközjelző, habár tudom, hogy rég elfelejtettem a jelzések értelmezését)

 

Felszállás után minden rendben volt, egy kis turbulencia a hegyek felett, egyébként semmi különös. A látvány igen szép, ahogy a gép áthalad az ország felett, és párhuzamosan repül a partokkal a tenger felett.

Japán igen hegyes vidék. A tengerpart mentén van egy kis lakható terület, vagy a folyóvölgyekben felfelé egy picit, de egyébként hegy, hegyet követ, amelyek teteje hósapkában végződik. A Fuji nem véletlenül szent hegy, mert annyival magasabb a többi közül, mint a tanító néni az elsőosztályosok között.

 

Szóval, Korea partjainál a gép elkezdett körözni. Először gondoltam, hogy foglalt a légtér. Már egy félórája köröztünk, amikor bejelentették, hogy Pekingben vihar van, ezért további értesítésig továbbkörözünk. Eltelt még egy félóra amikor közölték, hogy elmegyünk Szöulba, ott leszállunk és megvárjuk amíg továbbmehetünk. Ez már nem volt kellemes, de nem volt szörnyű. Szöul félórányira volt, leszállt a gép és következett egy rövid, 25 perces ácsorgás. Majd a kapitány bejelentette, hogy úgy döntött, hogy visszamegyünk a Naritára.

 

Ez már fájt. Útközben, azalatt a laza két óra alatt lejátszottam a fejemben, hogy itt, aznap már nem lesz Pekingbe való megérkezés. a visszaút ugyanolyan eseménytelen volt, mint az odaút, és olyan délután fél 5 körül vissza is érkeztünk. Ekkor már 7 órája ültünk a repülőgépen.

 

A visszaérkezéskor tájékoztattak, hogy Pekingben az idő már jó, de ma már semmilyen járatra nem lehet feljutni, mert mind tele van. Viszont cserébe legalább szállást sem tudnak felajánlani, mert Japánban szombaton négynapos hétvége kezdődött, így minden hotelszoba foglalt.

 

De legalább újra átmehetünk az útlevél ellenőrzésen, és megkaphatjuk a csomagunkat amivel azt kezdünk amit akarunk, és oda megyünk ahová akarunk, de ők ezért mélyen sajnálkoznak, és többször is elnézést kérnek.

 

Tehát, húsz perc vitatkozás, jajgatás japánul az utazóközönség részéről, 3 perc értetlenkedés egy spanyol család és az én részemről, majd újra kinn találtuk magunkat a érkezési oldalon.

 

Ott viszont már ismét profizmus. A JAL pultnál mindenki földig hajol, és elnézést kér, és közlik, hogy automatikusan lefoglalták a jegyet ugyanarra a járatra a következő napra és turista információs pultnál lehet szállás után érdeklődni.

Az információs pultnál a hölgy nagyon segítőkészen elém rakott egy papírt tele helyi – értsd. Narita város- motelekkel, ugyanakkor azt is közölte, hogy szinte reménytelen hívni őket, mert úgyis minden hely foglalt, de azért megpróbálhatja. Meg is tette, és másodikra talált egy közeli motelt, ahová kis, ingyenes shuttle busz visz. Ennél jobb hír azon a napon már csak az lett volna, ha Sophie Marceau felhív, hogy odaköltözne hozzám, ha nem baj.

A buszt épp eléretem, és 20 perces buszozás után megérkezem a motelbe. A motelben kiderült hogy én angolul beszélek, ők meg japánul Így, per capita. S, mivel az én Andzsin-szan -on edukált japánom jobb volt, mint az ő angoljuk kissé nehezen ment a társalgás, de csak sikerült, mert a többszáz jehovista közül volt aki elég jól értett angolul.

A motelben ugyanis jehovisták szálltak meg akiknek a közelben volt a nagy, éves konvenciójuk. Megköszöntem a segítséget, önmagamat – a térítést elkerülendő – jehovistának vallottam. A szoba kicsi volt, de tiszta.

Aztán lementem a közeli étterembe, vagy inkább csehóba ahol sem jehovisták nem voltak, sem a 3 szakács-pincér hölgy nem tudott angolul. Magyarul sem. Aztán végül rámnéztek, tárgyaltak kicsit, és megállapodtak abban, hogy mi lesz nekem a legjobb. Hoztak egy adag rizst, rántotthússal, kis káposztával, ami le volt öntve valami ecetes szósszal, egy kis wasabi-t, és én ilyen jót még éltemben nem ettem Japánban! Volt a dolognak valami speciális hangulata, mert rajtunk kívül senki nem volt a vendéglőben, és evés közben ettem, így mi, négyen valami szappanopera szamuráj-sorozatot néztünk amiben kék kimonós szamurájok rohangáltak a képernyő két széle között, kivont karddal, – ezért egyre kevesebben-kevesebben, – és néha egy másik jelenetben nők zokogtak akikre idős szamurájok szidalma zúdult.

 

Aztán reggel 6:30-kor a shuttle busszal ismét kimentem a Narita-ra, és minden kezdődött elölről, de ezúttal már úgy fejeződött be, ahogy az tervezve volt, vagyis 12: 30-ra Pekingbe érkeztem.

 

Méghozzá arra a hipermodern új repülőtérre amiről mostanában a híradások szólnak.

De ez már a következő történet.