A Császár születésnapja

2008 május 6. | Szerző: Corrradorra |

 

Ez a nap ugyan munkaszüneti nap, de nem a nagy állami ünnepek közé sorolandó, ami azt jelenti, hogy nincs semmi ünnepélyes fogadás, és díszszemle, vagy zászlófelvonás, hanem egyszerűen az emberek ezen a napon kirándulnak egyet, vagy bevásárlási feladataiknak teszek eleget. Az üzletek nyitva vannak, de ez nem nagy szám, mert igen ritka kivétellel mindig nyitva vannak. Az irodában azt mondták, hogy „kihalt” lesz a város, mert sokan kirándulni fognak a szuburbiába, de számomra nem tűnt nagyon kihaltnak. Persze ha tokiói méretekkel mérjük, akkor valóban kevesebb ember volt az utcákon.

 

Ezen a napon az Edói Kastélyt vagy várat látogattam meg. Nagy szerencsém volt, mert ez a vár a Császári Palotaként is ismert és funkcionál, ezért a publikum előtt zárt, az évben csak kétszer látogatható, január elsején és a császár születésnapján, így volt lehetőségem meglátogatni. Ezt a várat nem úgy kell elképzelni, mint egy európai várat. Az európai várak leginkább magasak igyekeztek lenni. A japán várakra jellemző, hogy nagy területen fekszenek és külső-, és belső várfalak gyűrűiből állnak. Nincs náluk a nálunk jól ismert, a várfal mentén végighúzódó gyilokjáró, vagy bástyák. A sarokpontokon őrtornyok vannak, de azok is leginkább egy lakóépülethez hasonlíthatóak. A „palota” is másképp értelmezendő. Nem egy nagy épületről van szó, hanem sok kisebb épületegyüttesről. Egy-egy „palota-épület” egy fogadóteremből áll, aminek a padlója tatamikkal van lefedve, a végén egy emelvény, ahol a földesúr, a daimjó ült. A terem mellett, pedig kicsi, tolóajtóval elválasztott hálószobák vannak, ahol a feleségek, ágyasok, illetve a vendégek és a testőrség szamurájai voltak elszállásolva.

 

A császári palota is ilyen. Sajnos csak egy részét lehetett bejárni, és benn pedig nem lehetett fényképezni. Kívülről a palota nem tűnik egyébnek, mint egy vizesárokkal körülvett kertnek, ahol a fák lombja között itt-ott lehet látni néhány épület tetejét. A kert az igen gondozott, és látszik, hogy nagy odafigyeléssel gondozzák, de ez szinte az unalomig ismert tény a japánokról.

 

A palota külső fala és vizesárka körül viszont jó széles járda van, így teljesen körbejárható, ill. körbeFUTHATÓ! Merthogy egyben egy futópálya is. A járdán jelölik a távot, így le tudtam olvasni, hogy a teljes kerület 6,3 km hosszú, tehát 1 km-rel nagyobb, mint a Margitsziget (5,3 km).Nagyon sok kocogó és a kellemes tavaszi napsütésben sétáló ember volt. A megfigyelésem kiterjedt arra, hogy sok futó ember rövid ujjú pólóban, és könyékig érő fehér kesztyűben volt. Később az irodában elmondták, hogy a napbarnítás ellen védekeznek ilyen módon. Nem a napégés, hanem a napbarnítás ellen. Ugyanis, kedves barna bőrűek, és mindannyian, ti könnyen barnulók, most figyelmezzetek! NAPBARNÍTOTTNAK LENNI SNASSZ!

A napbarnítottság az alacsonyabb néprétegekhez való tartozást jelenti. Tehát az illető, vagy paraszt, vagy eta. A paraszt, az még egy emberi státusz, de az eta már teljesen megvetett, kirekesztett valaki volt. Az eták voltak a shogunátus korában akik a piszkos munkát elvégezték. Ők voltak például a mészárosok, akik az állatokat ölték le és dolgozták fel. Érdekes módon a mai Japánban a legcikibb dolog a húsfeldolgozó iparban tevékenykedni. Olyan mint nálunk az utcaseprő, vagy a BKV ellenőr.   

 

Ha valakinek a keze napbarnított volt, akkor az azt jelentette, hogy egész nap kinn a rizsföldeken dolgozott, és még ha a ruháit nem is vetette le, a kezét akkor is érte a nap. Paraszt volt. Vagy ökrök és disznók belsőségei között turkált, és a vér barnára festette a bőrét.

Ellenben a szamurájok, daimjók és egyéb olyan megbecsült foglalkozást űzők, mint a kurtizánok soha nem tartózkodtak a földeken. Ők mindig az árnyékban, vagy napernyő alatt voltak, és rendesen fel voltak öltözve kimonóba, és nem félmeztelen hajlongtak a rizsföldeken. A gésák is fehérre mázolják az arcukat, ugye!?

 

Így mostantól le a szoláriumokkal, vesszenek a műnap imádói! Vagy legalábbis, ha saját magamra nézek, akkor bizonyossággal sejthetem, hogy nem tartozom az alacsonyabb néprétegekhez. J

 

Persze azért itt is akad szép számmal olyan aki vizslavörösre szolizza magát, de ők már egy más kategóriához tartoznak.

 

Ezen a napon mégis van egy dolog, amit ünnepelnek, vagy legalábbis megemlékeznek róla. Ez pedig a háborúk és azok áldozatai.

 

A Keleti Kert mellett van egy szentély, ami a háborúkban meghaltak szellemeinek van dedikálva. Ott volt egy kisebb parádé, ami abból állt, hogy néhány jelenlegi katona, illetve néhány másvalaki magára öltötte a különböző korok egyenruháit és vonultak egy rövidet. Aztán leücsörödtek szakézni egyet. így lehetett együtt látni, hogy a Tokugawa szamuráj együtt iszogat a II. világháborús katonával.

 

A szentély területén van egy múzeum is ami Japán katonai történelmét mutatja be. Ha valakit elvet ide a sors, feltétlen menjen el, mert igen előkelő gyűjtemény. Eredeti szamuráj vértek, fegyverek láthatóak. Továbbá kicsit vicces, ha megnézzük Tokugawa Ieasu, vagy Oda Nobunaga rettegett nagy hadurak teljes harci vértjét, és rájövünk, hogy alig érték el a 165 cm-t.

 

Látható itt eredetiben egy, a Pearl Harbour-t támadó, és később az amerikai pilóták által rettegett Mitsubishi ZERO vadászgép is. Ez a vadászgép hosszú ideig uralta a Csendes-Óceáni hadszíntereket, és csak a ’43 végén megjelenő amerikai Spitfire és Mustang tudta vele felvenni a versenyt.

 

Eléggé egyoldalú módon mutatja be a kiállítás Japán II. világháborús kínai szereplését is, ami ugye tele volt háborús bűnökkel és különféle attrocitásokkal. A Nankinban történt eseményeket mindenhol „The Nanjing Massacre”-nek vagy a nők szempontjából „The Rape of Nanjing”-nak emlegetink, itt viszont úgy szerepelt, mint a „The Nanjing Incident”. Nos, ez az incidens 6 hétig tartott és kétszázezer halt bele.

 

A vár körbesétálása után még volt idő elmenni Tokió elektronikai városnegyedébe, Akihabara-ba. Az utazás JR vonattal a legegyszerűbb. Shibuya-tól a Tokyo állomásig, ahol a Császári Palota található az út 40 perc. Akihabara-ig még két megállót tovább kell menni a Tokyo állomástól, ami 4 perc. A pontos perceket onnét lehet tudni, hogy a vonaton, -ami ugyan vonat/ magasvasút, mégis olyan metrószerelvény belseje van,-minden ajtó fölött vagy egy LCD monitor ami mutatja a teljes kört, és, hogy épp hol tart a vonat, és mennyi idő van egyes állomások között. Tehát, ha felülünk a vonatra Shibuya-ban, és ránézünk a monitorra, akkor láthatjuk, hogy a Tokio állomásra 40 perc múlva érünk el, Akihabara-ig pedig 44 perc van.

 

De mi a francért fontos ez?

Azért mert a japánok kissé modernebb mobiltelefont használnak, mint mi.

 

Hogy jön ez most ide?

 

Úgy, hogy ami nálunk csak most kezd bejönni, és alig tudják páran megfizetni, és egyébként meg a szolgáltatók szinte nullával egyenlő kínálattal bírnak, azt náluk a széles néptömegek már évek óta használják. Ez a 3G technológia. Náluk már nincs is GSM, ezért nem működnek ott az európai telefonok. Ezzel a technológiával állandó internet kapcsolatunk lehet, tehát van e-mail-ünk, tudunk böngészni, chatelhetünk, videofonálhatunk, hallgathatunk digitális rádiót, valamint nézhetünk TV-t, természetesen ezt is digitális minőségben, és a filmbankokból kikölcsönözhetjük a kedvenc sorozatunk egy-egy elmulasztott részét.

 

Mivel a vonat alagutakban, vasbeton tömbök, oszlopok között, itt-ott halad, így azon természetesen a folyamatos hálózati lefedettség biztosítása miatt külön 3G közvetítő egység működik, így ha ránézünk a monitorra, akkor láthatjuk, hogy érdemes-e rákapcsolódni a vonat 3G-jére, van-e annyi idő, hogy megnézzünk egy-két epizódot, vagy belefogjunk egy hosszabb eBook letöltésébe, olvasásába. Mint nálunk a Vodafone a metróvonalon, csak nagyban!

 

Akihabara nem nagy szám. Illetve, nagy szám, ha azt tekintjük, hogy az Electric Town tele van színes neonreklámokkal, és egymás mellett sorakoznak a nagyobbnál nagyobb 7-8 emeletes áruházak, amik csak műszaki cikkeket árulnak. Nyilván minden tele van mindenféle kütyükkel, a billentyűzettől a 3 méter képátmérőjű tv-ig. Amire igazán irigykedtem, az az audió részleg volt. Nagyon jó hifi cuccok voltak! A sláger most az mp3 lejátszó, az iPOD, az iPhone, és ezeknek az mp3-as eszközöknek a kihangosítása. Nagyon tetszett a SONY legújabb asztali számítógépe. A mi európai asztali gépeink nagyok, otrombák, rondák és nem passzolnak pl. egy lakás berendezéséhez. A SONY rájött, hogy ami jó, az attól még szép és dizájnos is lehet. Csináltak egy asztali gépet, ami egyébként egy monitor és egy annak az aljáról le-, felhajtható billentyűzet. Tehát képzeljünk egy álló monitor képernyőt csak úgy mindenféle műanyag keret nélkül, ami egy szép, enyhén barnított álló vastag üveglapra van helyezve. Semmi keret, csak a képernyő, és az üveglap. A képernyő mögött van a gép, ami gyakorlatilag egy laptop méretű eszköz. A billentyűzet pedig szépen felhajtható, ha nem használjuk. Használaton kívül pedig olyan, mint egy naptár, mert a felhajtott billentyűzet eltakarja a monitor alsó felét, a felső, látható részén pedig a dátum és az óra látható.

 

És az ilyen asztali gépek kaphatóak akár barokk, vidéki angol, art deco, vagy csőbútor-modern stílusban is. Pl. van olyan változat, hogy az üveglap helyett a monitor egy fa-, vagy bőr képkeretben van, és a billentyűzet is hasonló stílusú.