Isten és a kevélyek

2008 március 14. | Szerző: Corrradorra |

 

Mai hír, hogy Blaskó Péter nem veszi át a Kossuth díjat a miniszterelnöktől.

Eddig még mondhatnám: no comment. De Blaskó úr levelet is írt, és közzé tette azt a Magyar Nemzet.

 

Többek közt ezt írta:“Nem óhajtok Önnel kezet fogni!. Ha megtenném, nem simogathatnám meg soha többé a gyermekeim arcát, feleségem kezét”

 

Ez az a két mondat ami sértő. Nem a miniszterelnöknek, hanem nekem! Én érzem magam sértve. Nem is sértettség ez, hanem elkeseredettség. Elkeseredtem azon, hogy olyan országban élünk, ahol ilyen mondatok megjelenhetnek. Tudom, hogy mondtak már ennél cifrábbat is, de most nem a félnótás kereszténydemokrata pártelnökről van szó, vagy a kötelet ajánlgató botrány gyárosról, és nem is a miniszteri titkárnők Lovy Loversonjáról, hanem egy olyasvalakiről akinek a kultúra maga kellene, hogy hivatása legyen. 

 

Nem akartam politikával foglalkozni ezen blogban, és most sem azt teszem. Kultúrával, neveltetéssel szeretnék foglalkozni, vagy ami ebből a két mondatból kisüt, a kultúra és a neveltetés hiányosságaival.

 

És, hogy folytassam a megkezdett sort, hát írok én is egy nyílt levelet!

 

Nyílt levél Blaskó Péternek

 

Látlak!

Látlak téged Blaskó Péter!

Lát téged az Isten, akit te állítólag félsz! Látott téged Jakab apostol is amikor rólad írt!

 

Most azt gondolod, hogy hatalmas vagy! Most azt gondolod, hogy igaz vagy! Most azt gondolod, hogy ember vagy!

 

Sajnállak!

Sajnállak téged Blaskó Péter!

Sajnált téged Jakab apostol is amikor rólad írt!

 

Lehet, hogy nem szereted azt akinek a kézfogását elutasítod. Ne szeresd. De légy alázatos! Légy alázattal, amikor a nemzet – ami számodra oly fontos, hisz “igaz” magyar vagy- téged ünnepelni szeretne. Sajnos el kell fogadnod azt a tényt, – mert nincs más választásod- hogy a nemzet te vagy, és ő, és én. A nemzet mi vagyunk.

 

Ha nem fogsz kezet vele, mert nem érinthetnéd utána a szeretteidet, akkor az én kezemet utasítod el. Rajta keresztül engem sértesz meg, engem bélyegzel tisztátalannak. Hogy miért? Mert én -az állampolgár- vagyok az, aki neked a díjat adja, csak övé a kéz ami neked átnyújtja. Én vagyok az akit eltaszítasz, pedig én szerettelek. Nem gondoltam azt, hogy nemzetrontó, hazaáruló voltál amikor a 80-as években elfogadtál két másik állami díjat. Tiszteltelek! Köszöntem neked akkor, amikor a miskolci lépcsőházban szökdeltél a fokokon lefelé, mert veseköved volt. Ember voltál a szememben.

 

Belőled gyűlölet sugárzik, amit álságos szófacsarásokkal, és júdásarcú bocsánatkérésekkel akarsz palástolni! Nem jó ez így, Péter! Öregember vagy, mégis hiányzik belőled a bölcsesség. Méreggel, szánalmas magyarkodással próbálod helyettesíteni. 

 

Hiányolod a demokráciát?

Péter, jó reggelt!

 

Demokrácia van, hisz csak az Isten fog elszámoltatni egyszer majd a gőgösségedért!

 

Most sem gondolom, hogy nemzetrontó lettél. Csak vak és szolgalelkű.

 

A leprások bélyegét ragasztottad rám! Ezt a bélyeget én viszont most büszkén viselem, és a kevélységed ellen csak a védtelenségem a fegyverem.

 

Kirekesztettél, megaláztál, de ezzel együtt fel is emeltél, mert eszembe juttattad Jakab apostol szavait:

 

„Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja”.

   

Kívánok annak az embernek akinek a leveled szántad annyi alázatot, hogy ne mondja azt amit megérdemelnél. Hogy hasonló módon, mint ahogy te megtetted a szavaiddal, úgy vágják azt neked is arcodba!

 

Helyette kimondom én:

 

“Köszönjük Péter, hogy a leveled megírtad, mert így már láthatjuk, hogy mennyire nem vagy méltó arra a díjra!”