Többek kérésére íme a vers! Ez szabadfers, tehát rímet, ritmust ne tessék benne keresni. Akik nem elolvasni, hanem meghallgatni szeretnék, azok az “Üvöltés” c. Hobo lemezen találják meg.
Kávéház Varsóban
Műanyag széken ücsörgő kisértetek,
bőrkesztyűs kisértetek,
e kávéházon egy órára átlibbenők.
sebhelyes arcú kísértet-lányok, keskeny szemöldökök,
fekete harisnyák,
csinosan lenyalt hajú szőke kisértet-fiúk, állukon pici
szakáll.
fényes fekete asztalok fölött késő délután összesereglő új
kisértetek, mély társalgásba merülők.
a történelem bús szopránja dalol sztereón
– a 18. századi falak és ablakok távlati képe az Új Világ
sugárúttól III. Zsigmondig aki
kivont karddal figyeli talpazatáról a lengyel ifjúságot
három évszázad óta-
Ó lengyel kisértetek, mit szenvedtetek amióta romantikus
zongoráját Chopin telesírta
a régi épületekre és a hajnalba nyúló víg murikra bomba
hullt
az enyésző gettó első sikolyai
munkások lépnek át
a háború elötti rószaszin-kék hálószoba-falakon,
a napsütötte romokat eltakarítják-
Most a kisértetek kézcsókra gyülekeznek,
lányok szájcsókra!
párizsi piros boszorkány-frizurák és finom aranyórák
– nagy barna aktatáskával ülni a sárga falnál-
elszívni három cigarettát,
fekete keskeny nyakkendő-díszben, egy új filmet bólogatva dícsérni.
Ó kísértetek, Krisztus és a testetek el ne hagyjon ebben
az órában míg fiatalok vagytok
e háború utáni mennyben mely a kommunizmus
verítékétől pecsétes,
arcbőrőtök oly lágynak tetszik egymás szemében.
Ó kísértetek, szelíd borotvált arcotok mily szép, sápadt
ajakrúzsotok, sálatok, kényes sarkatok
milyen szép távoli pillantástok, amint keresztbevetett
lábbal ültök az asztalnál, hosszú pillájúak
milyen szép türelmes szeretetetek ahogy együtt
böngészítek a művészlapokat-
milyen szépen léptek be a bársony-függönyös ajtón
a túlzsúfolt helyiségbe belenevetve,
hogy vártok kalaposan, arcotokat méricskélve, aztán
sarkonfordultok és eltűntök egy órára,
vagy a bárpultnál meditáltok míg a lassú pincérnő végre
előkészíti a piros teát,
perc hullik percre
álltok míg az órákat elkongatják a templomi harangok és
múlnak az évek és ti itt maradtok a Nowy Swiaton,
milyen szépen szorítjátok össze a szátokat, ajkatokról
tovafújják a füstöt, kezeteket dörzsölitek
vagy nevetve összehajoltok e bozontos örült láttán, aki
sírva ül köztetek,
idegen ember.
/Ginsberg, 1965.április 10/