Ginsberg: Kávéház Varsóban – a vers

2007 szeptember 10. | Szerző: Corrradorra |

Többek kérésére íme a vers! Ez szabadfers, tehát rímet, ritmust ne tessék benne keresni. Akik nem elolvasni, hanem meghallgatni szeretnék, azok az “Üvöltés” c. Hobo lemezen találják meg.

Kávéház Varsóban

 

Műanyag széken ücsörgő kisértetek,
bőrkesztyűs kisértetek,

e kávéházon egy órára átlibbenők.

sebhelyes arcú kísértet-lányok, keskeny szemöldökök,
   fekete harisnyák,
csinosan lenyalt hajú szőke kisértet-fiúk, állukon pici
   szakáll.
fényes fekete asztalok fölött késő délután összesereglő új
   kisértetek, mély társalgásba merülők.
a történelem bús szopránja dalol sztereón
– a 18. századi falak és ablakok távlati képe az Új Világ
   sugárúttól III. Zsigmondig aki
kivont karddal figyeli talpazatáról a lengyel ifjúságot
   három évszázad óta-

Ó lengyel kisértetek, mit szenvedtetek amióta romantikus
   zongoráját Chopin telesírta
a régi épületekre és a hajnalba nyúló víg murikra bomba
   hullt

az enyésző gettó első sikolyai

 

munkások lépnek át
   a háború elötti rószaszin-kék hálószoba-falakon,
   a napsütötte romokat eltakarítják-

Most a kisértetek kézcsókra gyülekeznek,

lányok  szájcsókra!

 

párizsi piros boszorkány-frizurák és finom aranyórák

 

– nagy barna aktatáskával ülni a sárga falnál-
elszívni három cigarettát,

fekete keskeny nyakkendő-díszben, egy új filmet bólogatva dícsérni.

Ó kísértetek, Krisztus és a testetek el ne hagyjon ebben
   az órában míg fiatalok vagytok
e háború utáni mennyben mely a kommunizmus
   verítékétől pecsétes,

 

minden szerelmetek és sima fehér
   arcbőrőtök oly lágynak tetszik egymás szemében.

Ó kísértetek, szelíd borotvált arcotok mily szép, sápadt
   ajakrúzsotok, sálatok, kényes sarkatok
milyen szép távoli pillantástok, amint keresztbevetett
   lábbal ültök az asztalnál, hosszú pillájúak
milyen szép türelmes szeretetetek ahogy együtt
   böngészítek a művészlapokat-
milyen szépen léptek be a bársony-függönyös ajtón
   a túlzsúfolt helyiségbe belenevetve,
hogy vártok kalaposan, arcotokat méricskélve, aztán
   sarkonfordultok és eltűntök egy órára,
vagy a bárpultnál meditáltok míg a lassú pincérnő végre
   előkészíti a piros teát,

 

perc hullik percre

álltok míg az órákat elkongatják a templomi harangok és
   múlnak az évek és ti itt maradtok a Nowy Swiaton,

milyen szépen szorítjátok össze a szátokat, ajkatokról
   tovafújják a füstöt, kezeteket dörzsölitek

vagy nevetve összehajoltok e bozontos örült láttán, aki
   sírva ül köztetek,

 

idegen ember.

 

/Ginsberg, 1965.április 10/